Tizenharmadik személy

Azt hittem, hogy csak tizenkét történetet kell elmeséljek, de ismét előveszek egy lapot, és megírom a tizenharmadik levelet, az utolsót. Egy ember számlája újra előkerül, hogy hozzáírjak valamit. 
Kedves hetedik személy, Leonárdó, tiéd a tizenharmadik történet is.
   Nem gondoltam, hogy még valaha látni foglak. Itt hagytál, elárulva és most már árván. Nem gondoltam, hogy még egyszer a szemembe mersz nézni…. 


  Szombat délután volt, május harmincadika. Emlékszel? A nap melegen sütött, lecsalogatva az emberekről kabátokat. A napsütéstől mintha mindenki egy kicsivel boldogabb lett volna. a Ott feküdtem az ágyamon, az utolsó festményemet festve. Az ablakból figyeltem a létezéseket, a mellkasokat, amikben a szívek dobogtak. 


Remény nem volt a szívemben, csak düh, harag és legfontosabb, fájdalom. Elviselhetetlen fájdalom.
  A nevelőnő kopogtatott az ajtómon, hogy valaki látni akar. És az a valaki te voltál. Amikor megláttál szemedben volt valami riadtság. Miért? Talán megváltoztam? 
Ott álltam előtted, arcomon a megvetésen kívül nem volt semmi, üres tekintet. De a lelkem, az felszakadozott. Az emlékek, hegek a lelkünkön, amik néha feltépődnek egy rég látott arc láttán.        
Hetek óta azt próbálom, hogy elmém egy senkinek lásson téged. 


- Loudres… - a nevemet úgy ejtetted ki, mintha félnél tőlem – Visszajöttem. 
Talán azt vártad, hogy most mosolyogjak? Mert nem sikerült.
- És miért jöttél vissza? – a hangom barátságtalan volt. 
- Érted… 
Gúnyosan nevettem fel. – Ne játszd a hős szerelmest. 
- Írtam egy pszichológiai könyvet, az embereknek nagyon tetszett és most már, mint pszichológus is dolgozok. És… idejöttem… érted… visszajöttem… én vagyok az Loudres!
- És honnan tudjam, hogy holnap is így fogsz érezni? Mi a garancia arra, hogy megint nem hagysz itt? Nem, számomra te már meghaltál. Tudod, hogy miért vagyok itt? Mert te elárultál. 
- Kérlek bocsáss meg, sajnálom. 
- Nem, hagyj kérlek.


És mielőtt bármit is felhozhattál volna magyarázat képen, elszaladtam. Kirohantam az udvarra, átmásztam a kerítésen és felmásztam az ottani fűzfára. Nem akartalak újra látni és újra beléd szeretni. De most itt volt egy esély, hogy éljek, talán boldogok lettünk volna, sok kicsi gyerekkel és egy hatalmas házzal, virágokkal az udvaron. Talán boldog lettem volna. De én most löktem el ezt az esélyt. Talán a tudatalattim már hamarabb tudta, hogy én meg akarok halni, minthogy azt magamnak kimondtam volna. És most, mikor valaki, aki segíteni akart én elszaladtam. 
Én már sokkal régebb meg akartam halni, minthogy a történetlánc elkezdődött volna. Csak kerestem a kifogásokat, az okokat amiket ide pappírra írhatok és azt mondhassam, hogy miattatok haltam meg. Talán van is okom. Ez az utolsó levél, amit megírok. De tudjátok, senkire nem haragszom, senki nem érezze magát felelősnek. ÉN döntöttem így. Egy lány voltam, aki csak bekukucskált az életbe, de nem tetszett, amit láttam, így folytatom az utamat. Talán következőbe híres leszek vagy akár hercegnő :)    
   



Itt a vége. Szeretném azt mondani, hogy “Boldogan éltek, míg meg nem haltak”, de az hazugság lenne. Kész vagyok a történeteimmel, mind a tizenhárommal. Elterveztem mindent tökéletesen. Előttem van még egy hosszú éjszaka, amin nem fogok aludni. Az utolsó éjszakám. Elgondolkodtam azon, hogy ki is vagyok én? Nem tettem semmi nagyot, amiért az embereknek emlékezniük kéne rám, csak egy lány voltam, akinek a neve pár nap múlva feledésbe fog merülni, nem fognak rám emlékezni, mert nem voltam híres színésznő, nem Hollywoodban éltem. 

Tudom, hogy holnap hajnalban, mikor a nap kezdi áttörni a sötétséget, kikelek az ágyamból, felveszem anyu vörös szoknyáját, a legszebb ruhát, amit magamra tudok venni, húzok egy nercharisnyát, tudom, hogy kiment a divatból, de az az egyetlenharisnyám. A hajamat összekötöm egy fekete selyem fonallal és felveszek egy kapucnis felsőt, hajamat elrejtem a felső alatt. Egy fekete magas sarkút fogok húzni, de a kezembe veszem, úgy fogok kilépkedi a házból, nem akarok senkit sem zavarni sem felkölteni. Talán majd visszapillantok az épületre… nem tudom. 

Pár napja fedeztem fel a közelben egy tíz emeletes tömbházat. Nincs messze innen, eltopogok odáig. Gyalog fogok felmenni a lépcsőkön, csendben és óvatosan, olyankor szinte még mindenki alszik és senkinek nem akarom megzavarni az álmait. Észrevétlenül feltipegek a legfelső emeletre, megkeresem a tetőre vezető ablakot és kimászom. 

Leveszem magamról a kapucnis felsőmet, fázni fogok… de már nem sokáig. A hajamat kiengedem és szélnek eresztem a fekete kis selyemfonalat. Talán párszor végigsétálok még a tetőn és utoljára megnézem a várost, majd lassan kisétálok a tető szélére, talán sírni fogok, igen… egészen biztos, sírni fogok. Háttal állok majd a párkánynak és lassan, de határozottan hátrabillenek a magas sarkaimon, hatra vetem magamat a semmiben, érzem majd ahogy a szél a hajamba tép, minden olyan lassan fog történni, mintha csak szárnyalnék, talán elmosolyodok majd, nem tudom. Majd leérek és azzal minden véget ér. 

Holnap reggel a nevelőnő bekopog a szobámba, miután nem érkezik válasz, benyit. Az ő ideges módján össze ráncolja a homlokát majd bejön, nem fog engem ott találni, azt hiszi, hogy megszöktem, óvatosan körbelépked a szobába és megtalálja a pappír-kupacot, amit magyarázatképpen hagytam ott. 

Valaki majd ugyanakkor megtalál engemet, a testemet, a lelkem akkor már messze lesz. Az illető-talán egy hajléktalan vagy akár egy korán munkába induló ember- kihívja a rendőrséget. 

Nem szeretnék temetést, nem akarom, hogy bárki fekete ruhát vegyen magára és komor tekintettel álljon a koporsóm mögött, nem akarom, hogy bárki is szomorú legyen. Hisz én akkor már boldog leszek. Nem szeretném ha egy koporsóba zárnák be a testemet és leengednének két méter mélyre a föld alá. Nem akarok egy egész sírhelyet elfoglalni a nagy világban, nem, én azt szeretném ha elégetnének, majd a hamut valaki szabadon szélnek eresztené.

Nem szeretném, hogy bárki úgy emlékezzen rám, mint az őrült lányra, aki öngyilkos lett. Az emlékükben legyek egy távoli vendég, ismerős, aki most hirtelen elutazott.  

Fog rám majd valaki várni? Ott túl…     

         

Figyelem! Nagyon fontos! Ha elolvastad kérlek ird le a véleményed a chatbe.Tudni szeretném ki olvasta a történetem ,sokat jelentene:)