Tizenkettedik személy

  Olyan nehéz mindezt így leírni. Az éltem utolsó négy hónapját szeretném elmesélni, nyugi emberek, már nincsen sok hátra. Még csak pár oldal és utána össze lehet csukni és el lehet dobni. Mi lesz ezekkel a lapokkal? Talán kidobják őket, vagy talán megtartják.
Két személynek küldöm ezt a levelet. Egyik, aki már nem él, valójában soha nem élt. A másik: a nevelőnő.
Négy hónappal ezelőtt feltűnt, hogy a jó öreg Piroska rég nem jelentkezett be, próbáltam magam nyugtatni, de két hét múlva már szinte biztos voltam benne: terhes vagyok. Végül elmerészkedtem egy gyógyszertárba és vettem két terhességi tesztet. Mindkettő pozitiv volt.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek a gondolattal. Fel sem fogtam. A hasamban volt valami, aminek szíve van és dobog. Az első hétben próbáltam figyelmen kívül hagyni mindent, de néha azon kaptam magam, hogy a babához beszélek. Olyan volt nekem akárcsak egy napló, meséltem neki magamról, a napjaimról és arról, hogy milyen idekint a világ, ő csak a pocakom belsejét láthatta. Meséltem neki a színekről, a napsütésről és a zenéről. És talán csak egy pillanatra, de a szívemet szeretet öntötte el a gyerek után. Szerettem őt. Az enyém volt. Nem azé, az őrülté, aki megerőszakolt, nem, ő egyedül csak az enyém volt. Elkezdtem babákról olvasni és odafigyeltem, hogy mit eszek, hogyan hajolok le és nem jártam többet tornaórára. Egy pillanatra sem gondolta arra, hogy elvetessem, hogy megöljem. De azt sem tudtam, hogy mi lesz a vége, de megpróbáltam azzal az aprócska gondolattal nem törődni. Ő volt a gyermekem. Neveket keresgéltem neki, különleges neveket, ő is olyan különleges volt.
Egy hónap után kezdődtek az émelygések, és halványan már látszott is a hasam. Féltem, hogy az emberek talán meglátják, így enni kezdtem. Sokat. Egy hét alatt öt kilót szedtem fel és így tovább. Az arcom kerek kezdett lenni, a combjaim megvastagodtak és a cipőmre hájpárnák lettek. Megpróbáltam elrejteni magunkat a világ elől.
Az elején minden olyan csodás volt, csak én és a kisbabám. De nem maradhatott örökre ott. Egyre jobban ficánkolni kezdett, sokszor kellett hánynom és ez feltűnő volt. Egy vasárnap a nevelőnő akart velem beszélni. A szobámba jött be, az ágyam tele volt kismamás könyvekkel. Terhelő bizonyíték.
- Terhes vagy? - a hangja elárulta, hogy az ellenkezőjében reménykedik. Halványan bólintottam. Annyira rettegtem a következményektől, féltem, hogy elveszik tőlem a kisfiamat vagy a kislányomat. Hirtelen remegni kezdtem, majd kitört belőlem a zokogás is.
A nevelőnő egy ideig nem szólt semmit sem, megvárta amíg megnyugszom. Majd csendesen és óvatosan elmagyarázta, hogy mit kell tennem, vagyis az egyetlen lehetőségemet. Abortusz. A szó hatalmasan csapott le rám, amitől a legjobban féltem. Gyilkosság.
Hétfőn elmentünk az orvoshoz. Nem volt lehetőségem ellenkezni, másképp nem maradhattam volna az otthonban. Minden úgy ment, akár egy gyilkosság, halkan, némán és bizonyítékok nélkül.
Újra ott voltam az otthonban, az ágyamon feküdtem, még mindig ott voltak a kismamás könyvek, de már nem volt értelmük. Már csak szürke és megsárgult lapjaik voltak. Üresség… ez volt minden, amit éreztem, tátongó űr.
Ha több időm lenne, mesélnék még, hogy mit éreztem, de sietek. El innen, messze…