13 okom volt
13.személy
Ki a 13 személy? A legnagyobb ellenségem,aki mindenkit elzavart tőlem,aki mindent tönkretett és aki miatt most itt vagyok....Önmagam.
Emlékszek minden pillanatra.Emlékszek minden könnycseppre,sirásra,rivásra. Tudom mi az a fájdalom,tudom milyen az igazi kinszenvedés.
Elegem van az éjszakákból,a nappalokból,csak a fájdalom lebeg elöttem és ural.Az övé vagyok.
Nem akarok félni,nem akarok igy élni és nem akarok legbelül halott lenni.Érezni akarok és mikor megvágtam magam,éreztem.
Minden vércsepp,sebhely érzésekkel töltött el,félelemmel,hogy nem tudok majd ellen állni.Egyedül voltam ,hideg volt és rázott a hideg ilyenkor és egyre csak mélyebb lett minden.A vágások csak ugy mind a fájdalom.
Minden elveszett,a múlt ,a jelen,a jövő ,a reménytelenség érzése megölt.
Mikor rááltam a mérlegre,mikor megláttam magam a tükörben ....sirtam.Kiakartam ugorni a testemből,mert a testem nem az aki valójában vagyok,több van bennem mind egy reménytelen lélek.De itt ragadtam ebben a testben .
Én megmutattam volna ki vagyok! Esküszöm,hogy megmutattam volna,de nem hagytátok emberek! Mindenki csak a külsőt lássa,pedig bennem tényleg egy hercegnő él.Nem,nem vagyok szépség,hosszu szőke hajam sincs,de belül...belül hercegnő voltam,aki a madarakkal énekelt,aki minden reggel gyönyörűen kelt ki az ágyból.De ezt kiöltétek belőlem.
Ennyi maradtam,ennyi.Egy érzéstelen test.Megöltétek a hercegnőt,hát éljetek a mostohákkal...
Nem ismersz kedves olvasó. Végigolvastad az életem de még mindig nem tudod ki vagyok.Én vagyok a lány aki mindenkit végig hallgat,én vagyok a lány aki mindenkit megvigsztal,aki a reménytelennek reményt ad, aki a gyerekekkel elhiteti,hogy a csoda létezik,én vagyok akinek a vállán sirni lehet.De gondolj vissza kérlek..Te mikor kérdezted meg ,hogy én hogy vagyok? Én talán nem léteztem? Csak a kislány vagyok aki végighallgat de ha eltünik...keresel uj pszichológust.Csak ennyi volt az életem,egy munkakör amiben az időpontadás helyben történt és legtöbször a beosztás full volt.
Igen,csak egy lány voltam aki most bucsuzik a világtól és utolsó kivánsága az,hogy bár nem hagyott semmi emlékezetest hátra és habár igazából sosem ismertétek...ne felejtsétek el.Remélem tudjátok,hogy nem haragszok rátok.Ezzel a levéllel csak azt akarom,hogy figyelj ezután az emberekre.Ne vakitson el a hirnév,a pletyka.Mindenki az aki.Én ez vagyok és voltam.Ha nem voltam elég jó sajnálom.Én nem akartam meghalni,most se akarok.Élni akarok de boldogan.De itt nem lehet.Az emberek gonoszak.Zokoghatok,sirhatok de csak egy depis kislány leszek.Ezt elfogadtam Ez igy kellett legyen.Köszönöm.
.............................................................................................................................
Hát itt ért véget a története.Miután lerakta a tollát egy utolsó könnycseppel aláirta a papirt.A gyógyszer ott állt a kis asztalkán .Az ágya elővolt készitve. Remegett a keze mikor szemenként bevette a nyugtatókat.Mikor végzett befeküdt az ágyba ami olyan puhának tünt.Átölelte a plüsmackóját és mielött becsukta a szemét suttogott valamit:Hiszek a csodákban.
A lány,bár nem valta be utolsó pillanataiban is arra várt,hogy kinyiljon az ajtó,odaszaladjon valaki és sirjon,sirjon,hogy elmegy,hogy már vége...és talán korházba vigye ,megmentse.De az ajtó nem nyilt,a mackó meg nem tudott segiteni,pedig akart.
A lány szive utolsó pillanatában szakadt meg igazán és már senki sem tudhatott róla.
Még mindig hallom a fülemben a zokogást mikor rábukkantak.Elöször azt hitték alszik,ugyanaz a tökéletes arc,ugyanaz a tökéletes test nézett vissza rájuk. A gyönyörű szőke fürtjei beboritották a párnát s a takaró átölelte és megvétte a szörnyektől.
A temetés négy nappal ezután volt.Rengetegen vették körül a márványkoporsót.Még az ég is őt siratta. Több könny hullott azon a napon mind ő hullathatott egész életében. Apró szellő járta át a helyet,apró ujjacskák simitották végig az arcokat,de azt hitték képzelik. Mikor vége lett ,valaki hangosan megszolalt:
-Gyönyörű vagy,a tested és a lelked megölted,de az emléked örökre a miénk,hercegnő. -A fiu volt az aki egyszer elhagyta,aki nem volt ott mikor kellett volna.De most ő sirt. Egy rószát dobott a koporsóra,majd megfordult és halkan azt suttogta:
-Örökké szeretni foglak.
Egy idő után kihalt a temető.A könnyek felszáradtak. Csak egy barna kislány sirt még a koporsó fölött. Egy apró fűzfa ág volt a karjában amit a sirra rakott majd mielött elsétált ennyit mondott:
-A neved örökre a szivembe vésve,butalány.Örökké szeretlek.
VÉGE
12.személy
Utolsó elötti személy,utolsó lélegzet vételek,talán utolsó könnycseppek.
Gondolkodtál már az életeden? Gondolkodtál már azon,hogy milyen kincseid vannak?Most hunyd be a szemed és gondolkozz. Aztán nyisd ki és mosolyogj,mert tudod,hogy van egy igaz barátod. Nekem is van,az ő története következik.Ugorjunk vissza a multba.Ujra itt a hatodik személy de most picit másképp,most nem a szépségkirálynő szerepébe bujik ,hanem egy igaz barátéba...
Végre ott álltam.Az első osztály.Emlékeztek még?A gyermeki hitetlenség,boldogság. Anya karját öleltem ,féltem elengedni,mégis tudtam ,elkell.Az ujjai kicsusztak az ujjaim közül,besétáltam az osztályterembe és leültem az üres padba. Ekkor érkezett a tanitónéni. A szülők utolsó percekig integettek,végül az ajtó becsukodott. Ismerkedtünk,már bő 15 perc eltelt mikor halk kopogás hallatszodott és kinyilt az ajtó.
Itt kezdődött minden,itt az első osztály első napján.Ahogy a kis, barna coffos kislány belépett a virágos ruhacskában már tudtam mi vár ránk,hisz nem tudtuk,de egy iskolába kerültünk az egy napköziből.
A napok teltek és együtt éltük az életünket,ő volt a néha a legjobb barátnőm,néha az anyukám néha meg a testvérem. De mindvégig a szivem csücske ahogy akkor mondtuk,gyermeki ésszel. De az idő telt és minden egyre komplikáltabb lett. Eljött a negyedik osztály vége és én más iskolába mentem ,ő a régibenn maradt. Sok sirás,rivás ...veszekedés.De mikor elszaladtunk egy egy vita után,valamelyikünk könnyes szemekkel is,de férre rakta a büszkeségét és a másik után szaladt.
Jöttek a rossz jegyek,a szobafogságok,az éjjeli sirások,a fiuk ,a szivtörések és minden annyira komoly volt akkor. De mindig volt egy hely ahova mehettünk.Vajon emlékszik még rá? A két kis hintára ,amit a fák és a blokkok vettek körül. Minden nap ott ültünk.Volt mikor nevettünk ,volt mikor sirtunk de a lényeg az volt ,hogy együtt voltunk. De aztán ujra kezdődtek a viták. Nem értettük egymást ,és már nem volt ott a macim se ,hogy azt sugja :menj utána.
Eltelt egy hét ,majd kettő...végül nem birtam tovább.Felhivtam,kinyomott.Irtam egy smst. Annyi volt a szövege: Öt percet adj, csak beszéljük meg.Öt perc a hintáknál.Légy ott kérlek 10 perc mulva....Köszönöm.
Felkaptam egy dzsekit majd elindultam. Leültem a hintára,vigyáztam,hogy a nagyobbat neki hadjam.Majd vártam.Ültem a kis hintán és a sarkot figyeltem.
Csak arra vártam,hogy a fa mögül kibukkanjon,hogy mind régen rámmosolyogjon majd szaladjon,ugy ahogy csak tud.Vártam,hogy azt kiáltsa: Stipi-stop enyém a nagyobb hinta. Miközben vártam kicseppent egy könnycsepp. Tudtam,hogy nem fog jönni.Ismerős érzés,ugy-e? Vársz valakire ,tudod,hogy nem fog felbukkanni,de valami ott benn,a szived mélyén csak gyötör és azt sugja ,maradj még,még csak egy kicsit.
Két-három ora telhetett el,végül felálltam és elindultam. Elsétáltam a fűzfa mellett aminek sosem tudtam megjegyezni a nevét,mindeddig. Két betü volt belekarcolva.A kezdőbetünk .Végigsimitottam könnyekkel áztatott ,hidegtől elzsibbadt ujjaimmal. Az emlékek kinoztak és én csak őt akartam,harcolni érte.Azt akartam,hogy megérkezzen ,odaszaladjon hozzám,letörölje a könnyeim és azt mondja: Örökké barátok te butakislány .
De elkellett mindezt engednem. Leengedtem a kezem,visszanéztem a hintákra és elindultam.Ott hagytam a szivem remélve,hogy egy nap majd megtalálja és visszahozza.De a telefon nem csengett többet már ugyanugy és a neve nem tünt fel a naplómba csak egy másik szó mellett,ami az volt ,hogy: hiányzik....
Ujra már csak akkor láttam mikor a folyoson elsétált mellettem,mikor megcsokolta a fiut aki elinditott a lejtőn,de megértem,hisz megbántottam.
Ha most olvasól,elért hozzád a levelem. Csak elszeretném mondani,hogy szeretlek,hogy sajnálom,hogy megbántottalak,és sajnálom,hogy könnyeket csaltam az arcodra. De mielött lerakod a gyürödt ,tintával és könnyel ásztatott lapocskát,olvasd figyelmesen.
Menj el kérlek a régi parkba,keresd meg a két hintát,nézd meg a fűzfánkat , érintsd meg a nevünket,még mindig ott van.Minden nap megnéztem . Csak arra kérlek,hogy érezz ujra,hogy érezd én sosem felejtettelek el.Majd gyere el a temetésemre,ejts egy könnycseppet kérlek ,majd rakj egy fűzfa ágat a siromra ...én ott leszek és várlak. Te tanitottál meg szeretni ,élni,tulélni,és bár már nem vagy mellettem meghalnék érted...de most nem érted,hanem a gyengeségem miatt halok meg. Köszönöm mind a nyolc évet,köszönöm az emlékeket,a vigasztaló öleléseket és minden áldott szeretlek szót ami a szájadból hangzott el. Viszlát picilány,a neved örökre a szivembe van vésve...
11.Személy
Emlékeztek mikor azt irtam,hogy anyát nem érdeklik a vágások...hát tévedtem.A következő személy egy kedves ember,aki segiteni próbált...csak számomra már nincs segitség...
Pár nappal miután apa elment anya elővette a böröndököt és pakolni kezdte a ruháim. Kérdezősködtem,hogy mit csinál,hova visz? De nem kaptam választ.Végül beültetett az autóba és órákat vezetett,mikor a gyanum beteljesedett és egy sárga,elég nagy épület elő érkeztünk.
Kiszálltam az autóból és csak annyit mondogattam: nem,nem,nem,nem,nem. Mig végül anya elkapta a kezem és azt mondta: de.
Gyorsan haladtunk a fehér ajtó felé.Olvasgattam a közepes betükkel irt táblát,de ugyanaz a szó maradt mindvégig:Segélyközpont.
Fehér ruhás nők és férfiak szaladgáltak a folyoson,vezették az embereket. Korház szag volt ,gyógyszer szaggal keverve,a hányinger előtört bennem de a szemeim a kezem takarta,próbálta eltüntetni a könnycseppeket,nem hittem el,hogy idáig jutottam..
Egy növér ugrott elő a hátam mögül,megkérdezte a nevem,a korom majd szolt ,hogy már vártak.Ekkor fura tekintettel kémleltem anya arcát. Bevittek egy kis szobába ahol mindent valami fura anyag boritott.Féltem. A vagdosás függőségem kibirhatatlan volt,a fájdalom éjjelente uralta a legjobban a szivem. Behozták a csomagjaim,persze átkutatták és minden nemoda való dolgot elkoboztak. Ezután szoltak anyának,hogy mennie kéne és ha minden jol megy egy hét mulva jöhet utánam. Ekkor felémfordult ,azt suttogta :szia kicsim,majd felém hajolt és puszit nyomott az arcomra.A száján megérezte az akkor legördülő könny izét és merő fájdalommal ölelt át.
-Sajnálom-sugta a fülembe ,majd kisétált az ajtón.
Szoltak,hogy ma már késő van,holnap hétkor reggeli,nyolckor kezdődik az első találkozásom az orvosommal. Bolintottam.Becsukták az ajtót.Zárkattanás hallatszott és kialudt a villany.Egyedül maradtam,teljesen egyedül...de már megszoktam...
Éjjel forgolodtam kapartam a sebeket,véresre kinoztam a mélyedéseket,nem birtam.Fájt a fejem, a hányinger nem mult és az emlékek még erősebben cikáztak a fejemben,még igaziabban: szeret,nem szeret,könnyek,park,vágások,szeret,nem szeretem,telefon,autó,meghal,szeretem,nem szeret,vágások....
Reggel hatalmas visitásra ébredtem,a földön feküdtem,a takaró volt alattam ,az is összegyürve,azt szoritottam magamhoz.A növér kerek szemekkel nézett. Nem értettem miért,majd körbenéztem.Minden vágásom felkapartam...Az ágy,a lepedő,a ruhám,a kezem...csupa vér volt.És én mosolyogtam...csak mosolyogtam mert már sirni is nehéz volt. De ezt sem birtam,talán tul sok vért vesztettem...Lehajtottam a fejem,majd egy korházi szobában ébredtem.
-Szia.-hallottam az ágy mellől,miközben azon erőlködtem ,hogy kinyissam a szemem,de csak a homály maradt.
-Nyugodj meg,pihenj csak.És közben mesélj,mesélj magadról.
Nem küzdöttem tovább,tulságosan kinzott.
-Mit akar tudni?-sohajtottam feladva.
-Mindent...Miért vagy itt? Miért teszed ezt magaddal? Gyönyörű vagy,tökéletes életed lehetne ha elengednéd a multat,ha adnál egy uj esélyt a jelennek.Szeretetre van szükséged és ha keresel találsz,a világ tele van vele,de van aki csak a fájdalmat lássa.Ne te légy az a valaki. Mi bánt ennyire? Mi?
-Minden.
-Mi minden?
-Minden bánt.
-Mond el...mi nyomja a szived.
-Hagyjon.
-Miért teszed ezt kincsem?
-Nem vagyok a kincse...és semmit nem teszek amivel magának fájdalmat okozhatnék,igy hát haggyon egyedül...
-Értem...fájdalom okozás.Figyelj..azzal ,mert rossz dolog történik valakivel aki a közeledben van..nem azt jelenti,hogy a te hibád..Nem a tiéd.
-De igen.
-Mi a te hibád?Mi megbocsáthatatlant tettél? Semmit szerintem,de mond el ha igen,bennem megbizhatsz.
-Senkiben nem bizok. De ...azt hiszem a gyilkosság megbocsáthatatlan ....
-Gyilkosság?De hisz te nem öltél meg senkit...
-Megöltem...miattam ütötte el az autó..miattam! Mert sietett hozzám,mert én elhagytam,mert én nem szerettem,mert rossz ember vagyok,reménytelen és törött!
-Anyukád minden elmesélt...nem a te hibád volt...a részeg söfőr tehet róla, az elromlott lámpa, a rossz út...
-És én.
-Nem te... Ismerlek...mindent tudok rólad.Ez a munkám.
-Hát nem lássa! Nem veszi észre! -kiáltottam zokogva...nem birtam tovább erős lenni...-Hogy nem lássák,hogy minden az én hibám?!Akit közel engedek magamhoz az meghal! Hát nem lássa? Akit szeretek az elhagy,az nem szeret..vagy meghal. Megöltem őt is és...
-És?Kit öltél még meg a véleményed szerint?
-Önmagam...
Végre láttam,de talán pont roszkor nyitottam ki a szemem. Egy könnycsepp csöppent le a nő kedves arcáról és nézett mélyen a szemembe.Láttam a kezem,a testem,minden kötésekkel volt teli.Az ujjaim levoltak kötve,egy egy helyen a kötés is átázott a vértől.
-Lássa?-suttogtam el-elakadva a sirástól.-Mit tettem magammal? Sosem tünnek el, csak emlékeztetnek a gyengeségemre...kisértenek..de muszály megtegyem ujra és ujra vagyhanem nem ezek hanem az emlékek kisértenek..és azok megölnek...
-Gyengeség?Te vagy a legerősebb ember a világon...hidd el.Látom a szenvedést a szemedben,a kinokat,a szeretni vágyó szivet aki nem kap társat...mégis egy fiatal lány tüze ég a szemedben,betölti az egész helyet és talán tele vagy kötésekkel,és foltokkal,vágásokkal...de még igy is gyönyörű vagy.Mi ez ha nem erősség?
Csak elmosolyodtam.A barátomnak tekintettem a doktornőt,nem vágtam magam ,mert nem akartam bántani,megkedveltem.Egész héten jó voltam,utolsó két napon már a kötések sem voltak rajtam.Megfigyelés nélkül lehettem.Biztak bennem.Vittem egy kis mosolyt az ott lévők arcára és ez mindennél boldogabbá tett,de tudtam hamarosan elmulik.Hiányzott anya és bár nem mondtam és ők nem hitték a vágy bennem ujra és ujra fellobbant,és tudtam...nem birom sokáig.Egy hetet mosolyogtam át,néha álmosollyal ,néha igazival.
Nem segitett a doktornő,ahogy mondtam,én már menthetetlen vagyok,de ennél többet adott...egy csodás hetet,egy hetet ami az enyém volt és majd a napon amikor feladom a reményt erre a hétre fogok gondolni és arra,hogy tanitott meg szeretni és mosolyogni egy nő...akinek még a nevét sem tudom.
Hát igy történt,ez a 11.személy,történet. De nincs befejezve igaz?
Potosan egy hét mulva anya az ajtóban állt,mosolygott és azt mondta: indulunk.Apró mosolyal száltam be az autóba, a rádióban meg felhangzott a régi szám..a mi számunk ...az övé.És a fájdalom ujra indult a hazafele tartó uton.De mosolyogtam ,és erős voltam,mert az erősség nem az,hogy egy szakadék szélén mászkálsz,hanem az ha mosolyosz a legfájdalmasabb pillanatban.
Hazaértem,a szobám a régi volt, a régi érzésekkel.Anya odajött hozzám és annyit mondott:
-Büszke vagyok rád.-Megölelt,kiment a szobából.
Ekkor került elő a kis doboz a padló szegélye alól,és ekkor került ujra a kezembe a penge.Ahogy a combomba mélyesztettem elégedetten sohajtottam fel...mégis volt valami a szivem mélyen...szégyen,csalódás,reménytelenség...árulás.
10. személynél tartunk.Nehéz..nehéz erről beszélni.Nem is nehéz,inkább mondjuk ugy ,hogy fájdalmas. A tizedik személy...te vagy az apu...
Az egész suli a vágásaimról beszélt.Na meg a fiuról aki megmentett...a fiu aki azota se néz a szemembe.Az igazgató szolt anyunak,de anyu elengedte a füle mellett ezt.Felhivta helyette aput,ahogy mindig is tette és szolt neki,hogy nevelje meg a lányát ha már elhagyta.Ugye erről nem meséltem nektek?Nem..senkinek nem meséltem.Hát kezzük.
Négy éves voltam.A szobám sarkába ültem a szekrény mögé bujva,sirtam. Hallottam a csapkodást,a kiabálást...Hallottam anyu eszeveszett sikitásait,sirt. Akkor tudta meg,hogy szerelmi háromszögbe csöppent.Az a titkárnő,az a szőke hajú,tökéletes alkatu nő. Fájt,hogy nekik fáj.Négy éves voltam,magam okoltam azért ami történt.
Gondoltam,ha jó gyerek lettem volna apu mindig hazajött volna időben,hogy lássa a tökéletes lányát.Ilyen egy gyerek gondolkozás.
Anyu ezután berohant a szobába.A szemei pirosak voltak a sirástól ,felkapott az ölébe majd átölelt.Annyit sugott a fülembe:
-Sajnálom kicsim,sajnálom.Most apu picit elutazik.De igérem hamarosan hazajön.
Ezután előkapott egy böröndött és az épp akkor betoppanó,elvörösödött arcu apunak dobta és ujra kiabált. Ujra beszaladtam a szekrény mögé...
-Menj el,hagyd csak el a családod,indulj.
Apu anyu felé indult és üvöltötte,hogy ő aztán a saját házából sehova nem megy...megcsapta anyut.A falnak esett és lerogyott a földre.Sikitottam.Ekkor látott meg apu.Szeme kitágult,megijedt,hogy szörnyetegnek látom.Elkapta a böröndöt és elment vele halkan összepakolni...
Nem,apu soha többet nem jött haza ahogy anyu igérte...csak annyit beszéltek,hogy mikor lesznek a tárgyalások a válásuk ügyében.Igy nöttem fel,apa nélkül.Évente egyszer láttam őt maximum és egyre távolodott tőlem,már nem az én apukám volt,nem az a férfi akinek a nyakába szöktem mikor hazaért a munkából.
Ahogy mondtam,anyu felhivta aput.Következő nap hangos kopogás,kitárult az ajtó és hát ő allt az ajtóba.Tágult szemekkel néztem. Erre felém indult ,elkapta a kezem és a vágásokat bámulta.Megcsapott.A földre estem.Olyan dolgokat kiabált,hogy megörültem-e ,meg,hogy diliházban lenne a helyem.Ujra olyan volt mind régen.
Apu kiabált,csapkodott és fájdalmat hagyott maga után.Anyu megprobálta megállitani mikor ujabb pofont akart adni,ehelyett őt találta el.Ujra a földre esett.Sirtam.
-Sosem..sosem voltál mellettem.Apa nélkül nöttem fel.Minden amire emlékszek rólad az az ,hogy hogy hagytál el.Elhagytad a kicsilányod,elhagytad pedig azt igérted neki,hogy örökre szeretni fogod.Apa tudod mi az az örökké?Mert nem az amit anyunak mondtál az oltárnál.Apa elhagytad a kicsilányod...elhagytad és most a saját hibáid miatt ütöd,ugy ahogy anyuval tetted.Hiányoztál de nem érdekeltelek.Minden nap az ajtóban ültem és vártam,hogy kopogtass,hogy ujra átölelj és megkérdezd:hogy vagy picilány? De nem jöttél.Sosem! Sosem!...
Apu nézett.Kerek szemekkel nézett és egy könnycseppet véltem felfedezni a szemében.Felhuzott a földről és azt mondta menjek kicsit vele,csak ,hogy beszéljünk.
Beültem az autóba.Nem inditotta el,ehelyett felém fordult és azt mondta:
-Sajnálom.Jóvátehetem?
Ujabb könnycsepp de az már az én szememből...Kinyitottam a kocsi ajtót és annyit kiáltottam utána:
-Már túl késő...apu.Már túl késő...
Hát igen,igy sétált ki az életemből apu.Igy hagyott ujra el...És jobban fájt mindez mind az emléke.
Az emlékek visszahozzák a bánatot de nem a könnyeket,a mosolyt de nem a nevetést...de ő ezzel a mondattal visszahozta az ürt,ami olyan rég bennem tátong és már ugy is marad..visszahozta az apukám hiányát...Szeretlek apa ...örökkön örökke. Puszil a picilányod....
Ha elolvastad kérlek jelezd,hogy tudjam érdemes folytatnom:)
9.személy
Annyi mindenről volt már szó,igazi drámát lehetne már forgatni az életemből,pedig én mindig is álmodozó voltam,a szőke hercegben és a fehér lovakban hittem.De mi hiányzik egy drámából? Otthon fájdalom,az utcán fájdalom. Hát...szerintem az iskola.De ott is fájdalom.Akkor mi jön? Még nagyobb fájdalom.Hát igen, ez az én sztorim.
Mivel tudjátok a történetet és a fájdalmat ami a szivemben van az emlitése során nem mondom el az okát,hogy megint egyel kevesebben voltunk az osztályban. Nem volt padtársam. Igy hát egy uj fiut köszönthettünk a sorain között. Rendesnek tünt, izmosabb fajta. Leült mellém,halkan köszöntem és rámosolyogtam, ő nem viszonozta. Elöször igy teltek a napok de minnél jobban istenitették az osztályban annál nagyobb lett a szája.
Elvette a háziaim, ha azt mondtam nem adom oda mindenki elött ocsmárolt,ha nem engettem dolgozatok közben ,hogy másoljon meg is ütött...
Senkinek nem szoltam,folytattam a magamban szenvedő énem s otthon magamat büntettem azért amit ő tesz. A világom sötét volt, nem volt remény, a nyomás igy is körülvett ...ő meg rátett még egy lapáttal erre.
Egyik szünetben, bezártam a táskám a szekrénybe, elhatároztam többet semmit nem másol, semmit nem üt ki belőlem.A folyoson álltam mikor felém robogott.Fellökött a szekrényre és hangosan kiabált:
-Látjátok? Ez a kis szemét még a háziát sem adja oda egy olyannak mind én. Hát nem pofátlanság? De nézzétek csak,most tud könnyes szemekkel nézni onnan a padlórol .Hát nem gusztustalan?
Megprobáltam felállni és elszaladni...de belémrugott.Majd folytatta:
-Hát hol a drága szekrényed kulcsa? Talán itt? Talán ott?
Végig rugodta a zsebeimet.
-Hát talán a két kiló karkötő alatt? -mondta és az egészet letépte rólam. A sebhelyek, a vérző vonalkák az iskola szeme elé tárultak s én visitani kezdtem torkom szakadtából,hogy engedjen el.De ő folytatta:
-Na lám, egy kis emo.Hát mi lett? Elhagyott apuci?Talán meghalt az aranyhalad?
A karkötők a letépéskor felsértették a sebeket igy azokból csordogált a vér s nem tudtam elszabadulni, elakartam rohanni, akkor leugrani egy épület tetejéről...
Nem tudjátok ekkor mit éreztem, milyen fájdalom kerekedett a szivemben s a lelkemben, mikor igazán ,ugy tisztán felfogjátok,hogy örökre vége,senki sem szeret.Már a könnyeket sem tudtam visszatartani , de lehajtottam a fejem, nem engedtem meg neki azt a luxust,hogy sirni lásson.Nem tehettem.
Ekkor egy ismerős szempárt láttam közeledni, ellökte töllem a fiut s felhuzott a földről.De egymásnak estek és verekedés tört ki,mikor végre egy tanár szaladta folyosó felé, leállitani az egész "ceremoniát".
Igen, ő volt....Az első személyem állt és mentett meg. Az orra vérzett, ő is egy jó nagyot kapott a verekedés közben, de felpillantott és a szemembe nézett. Nem birtam, nem érezhettem érte ujra valamit is.Szaladni kezdtem , elszaladni az iskolától,a közeléből..hazamenni.Visszapillantottam még egyszer és ő fájdalommal szemében nézett utánam...De kisétáltam és többet vissza se néztem.
Anyu nem kért válaszokat , az iskola igazgatója már minent elmondott, elvitt orvoshoz, ő megvizsgálta a foltjaimat, megnézte a fejem, mert a hátraeséstől vérzett egy kicsit, de a vágásokról senki nem kérdezett..talán azt nem mondták el neki..vagy talán nem érdekelte...
Köszönöm a "fiunak" ,hogy megmutatta az élet csak rosszabb és rosszabb lehet s ,hogy még az iskolában sem vagy biztonságban,köszönöm, a
fájdalmat , a félelmet és az átsirt éjszakákat és minden kint amit okozott...csak egy életbe került a durvasága.
HA ELOLVASTAD KÉRLEK JELEZD A CHATBE:)
HA ELOLVASTAD KÉRLEK JELEZD A CHATBE:)
8.személy
Oly rég óta vártam az igaz szerelemre, de mikor enyém lehetett volna, nem volt bátorságom megragadni. Elengedtem, csak ugy mind Õt, s most mindkettõ elveszett , de talán nem örökre...én megyek utánuk .Bevallom:félek. Nem a haláltól, a halál az nyugodt, csendes, az élet nehéz...Inkább attól félek ami utána jön.Mi lessz? Ott fent leszek? Talán lent? Talán semmi nem lessz?....De nincs elpazarolni való idõm...hát, köszöntelek 8.személy...
A napok teltek, a délelöttöm a suliban, a délutánjaimat az utcákon fülhallgatóval a fülemben vagyhanem a temetõben töltöttem egy sirhoz beszélve. Nem tudtam mit tegyek, a tervem még nem volt teljesen kész, nem tudtam pontosan,hogy lessz jó..Tudtam, a kötélet nem választhatom...nem engedhetem ,hogy anyáék ugy lássanak, nem szabad. A penge is ugyanezt a lehetõséget takarta.Csak a gyógyszer maradt.Tudtam fájdalmas lesz, tudtam kinlodni fogok, de ennyit érdemelnek õk is...hogy egy csendben fekvõ, örökre alvó lányt leljenek, ne egy.....Nem tudok róla irni. Igy hát ,ahogy irtam a délelött suliban voltam.Igazából sokan beszoltak, sokan lökdöstek de nem figyeltem rájuk, csakis a szivemre ami azt sugta...még birnod kell. Ezek a szünetek voltak... az orák csendben, nyugodtan és jól teltek.Mig nem....
Egy uj tanár lépett be az osztályba, 50 év körüli lehetett, a matek tanárt helyettesitette.Ez volt az egyetlen óra amitõl mindig is féltem, nem volt az erõsségem.
De ez a tanár nagyon kedves volt, mintha kivételezett volna velem, néha egy-egy pontal többet kaptam, sosem álltam ilyen jól. Otthon anyáék boldogak voltak,hogy végre javitottam a jegyeimen.
Egy pénteki napon a tanár kiosztotta a felmérõket, nem volt rossz a jegyem, sõt, jó volt.Kicsengettek s õ szolt ,hogy szeretne velem beszélni egyik feladatról.Mindenki kivonaglott az osztályból én meg a katedránál álltam.A tanár felállt , feltette a szemüvegét, felém hozta a felmérõt de mikor elvettem volna tõle a falhoz lökött és felém hajolt, meg akart csokolni.Az undor és a hányinger egyszerre tört elõ belõlem s ellöktem magamtól amilyen erõsen is tudtam.
Abban a pillanatban fogadtam meg,hogy bármi is történik most, az utolsó aki a számhoz ért halálom elött , az Õ ...Õ aki már nincs itt, pedig szükségem van rá.
A tanár dühösen fordult felém, kezét felemelte és megcsapott.
Hatalmas erõvel ütött, azonnal a földre zuhantam, s a fájdalomtól egy könnycsepp hullott a vérzõ ajkaimra.Fájt de letöröltem, sosem láthat sirni ...SOSEM!
Letérdelt,ujra felémhajolt de én amilyen gyorsan csak tudtam s amennyire még birtam erõvel elkesztem az ajtó fele kuszni.Visszarántott a lábamtól , ujra közel volt.Lefogta a kezeim de az arcom elforditottam,hogy biztos ne érje el a szám.A hajamba turta arcát s nagyot szippantott az illatomból.Kielégült mosollyal engedte el karjaim s kapta el az arcom,olyan szorosan ,hogy nem tudtam kiszabadulni....
Ekkor kopogtattak:
-Tanár ur, bemehetek?
Felszökött a padlóról majd kikiabálta :
-Csak egy pillanat.
Felhuzott a földrõl s amilyen gonoszan csak tudott a szemembe nézett:
-Ha bárkinek bármit is mondasz,követni fogod a kis barátod a sirba.
Kirohantam az osztályból, arcom lehajtottam , senki sem látta.Letöröltem a vért, az izzadságot, majd "véletlenül" megbotlottam a WC küszöbében.Elestem, mikor felemeltem az arcom már mindneki látta a vérzõ szájam s a fájdalmat a szememben.Lekisértek az orvosiban, senki nem fogott gyanut.
Sirva lépkedtem haza, nem értettem miért ilyen gonosz a világ...és miért velem? De tudtam, nincs vége, mégsem tudtam mit tegyek.Következõ nap ujra megkért,hogy maradjak, de én halkan annyit mondtam az osztálytársak elött:
-Elnézést tanár ur ,sietek.
A fájdalom ekkor mind villám csapott belém,nem hittem el ,hogy senki sem láttja mit tesz, senki sem segit.Végigjárta a testem , a lelkem legmélyebb bugyrába költözött a kin s mintha végsõ nyughelyet lelt volna ott, nem akart távozni.
Igy telt el egy hét mikor ujra beléptem az osztályba .
A régi tanár állt és irt a táblára.
Az kéne jöjjön,hogy jobban éreztem magam...De nem igaz.Nem tudom hol lakik, nem tudom mit akar s mikor kilépek az utcára elsõ gondom az ,hogy felmérjem nincs-e ott...és ,hogy menekülõ ut legyen.
Az életem pokol volt, a sátán szorakozott velem, s már ezt az uj frissitést is kiprobálta a programban....De a remény gomb, aminek éltetnie kellett volna elromlott s a szivem halkan hagytam kiesni helyérõl s hangosan összetörni a járdaszélen....
És ha látod amit irok onnan fentről mert te jo vagy, te ott kell legyél fenn vagyhanem nincs igazság, még egyszer leirnám,hogy hiányzol.Fiatal vagyok de tudom mit beszélek.Te voltál és vagy a jobb felem,de rossz helyen találkoztunk s a feladás küszöbéből már nincs visszaút...de gyere haza, olyan rég elmentél, a jo és a rossz harcol, de én csak téged látlak, s harcolni akarok érted...szoval...gyere haza....csak legyél itt mikor a szivem utoljára dobban...ennyit kérek...
7.SZEMÉLY
Most...most következik az a fejezet ami ...mindegy,meglássátok, itt az én tündérmesém.
A napok teltek és én egyre magányosabb lettem.A suliban csak ültem és rajzoltam a padomra, otthon csak ültem és a régi,vidámsággal teli naplóim olvastam vissza, esetleg a családi képeket nézegettem.A tervem már meg volt a fejemben,ami abból állt ,hogy beveszem a gyógyszereket és itt hagyom ezt a gonosz világot.De tudtam, nem mehetek nyom nélkül,egy búcsúlevél nélkül.Ezért neki álltam megirni de nem voltam képes.Ekkor minden napom ugyan olyan volt mig nem....
Hétfõ reggel egy kocos ,magas,kék szemû,nagyon sármos fiu lépett be az osztályba.A tekintetek rászegezõdtek s õ halkan be is mutatkozott majd elmondta nemrég költöztek ide a szüleivel,ezután ebbe a suliba,osztályba fog járni. Az egyetlen üres hely mellettem volt, igy hát le is ült,rámmosolygott de én vissza rá nem.Nem kértem még egy jó pasis ügyet,nem akartam ennél szomorubb,elveszettebb és töröttebb lenni. De ha nem is szerelem...barátság alakult ki köztünk,abból is a legjobb fajta. Már tudtam mosolyogni, lassacskán már olyan volt mint egy testvér számomra.Vele ültem ebédkor a menzán, vele sétáltam szünetben,vele osztottam meg a titkaim...de nem mineûdegyiket,féltem ,hogy dilisnek tartana és elhagyna.Igy hát a tervem elhalasztottam és a karkötõket még erõsebben kötöttem a karomra nehogy férre csusszanak és kivillanjon egy egy piros csikocska.
Egy péntek délután átjött filmet nézni,megkértem aludjon nálunk hisz anyuék valami munkahelyi bulira voltak hivatalosan.A kanapén feküdtünk popcornal és takarokkal.Ugy éreztem nem szabad feladnom...hisz akkor itt hagyom a 'testvérem', a legjobb barátom.A film lassan véget ért, szomorú volt s az én helyzetemre emlékeztetett.Egy apró könnycsepp csordult ki a szemembõl s õ észrevette.Felém fordult és letörölte a bluza ujjával.Az arcomon volt a keze s a szemembe nézett.Már nevetni akartam,hogy milyen hülye helyzet ez mikor megcsokolt.Nem jutottam levegõhöz.Minden összehullott s a félelem ,hogy elveszitem elvette az eszem, elöntötte az elmém.Nem szabadott elhagyjon, nem szabadott...akkor a világom ujra összedõl és én ezt enm engedhetem...
Visszacsokoltam, nem tudtam mást mit tenni, ez volt az egyetlen ut a nemelvesztéséig.
Rámmosolygott és átölelt, majd a fülembe súgta 'Szeretlek'.
Ujra rámnézett válaszra várva s én csak az igazságot mondtam'Én is'...igaz én nem ugy, én csak barátként,testvérként,családtagként.
Ujra megcsokolt s lassan magához huzott a bluzomat feljebb és feljebb csusztatta mig végül teljesen nem került le rólam.Majd ugyanigy a nadrágommal, aztán a polojával.
-Biztos vagy benne?-kérdezte miközben kék szemei az enyémbe bámultak.Nagyot nyeltem és azt mondtam:
-Igen...
Lassan hajolt ajkamhoz,apró csokot lehelt rá.A fehérnemüm és a boxere hamarosan a szóba tulsó sarokjában hevertek és ekkor megtörtént az.Neki szeretkezés volt...nekem szex.
Egyszerüen nem éreztem, nem és kész.
A napok teltek és mindenkinek ugy mutatott be mind a barátnõje , a kezem szoritotta és mikor azt mondta szeret,azt ugy is értette.Mikor buliban voltunk és fáradt voltam a hátán vitt haza, mikor szomorú voltam a válán sirhattam.
Mégis egy éjjel valamiért letörtem, a régi,ismert hang tört ki belõlem, zokogtam.Nem tudtam miért ,nem tudtam hogyan de a telefonhoz szaladtam, beütöttem a számát és mikor felvette azt kiáltottam:
-Ennyi ,vége, nem szeretlek, viszlát...Majd lecsaptam és a padlóra zuhantam. De a telefon megszolalt, nem válaszoltam és ez igy ment egy orán keresztül.Ekkor megszólalt az sms jelzõ, megnéztem:
'Mi történt?Valamiért szomorú vagy,de nem lehet vége, tudom ,hogy szeretsz...érzem...Átmegyek.
Nem irtam vissza semmit, abban hittem,hogy ha szembe csapom vele az ajtót akkor békén hagy és többet nem keres.Csak ültem az ajtó elött ,vártam az érkezését órákon át de semmi...Elhagyott, nem érdekled, támadtak fel bennem a hangok. Reggel mégis a telefonért nyultam.Bepötyögtem a számát,hogy elmondjam nem gondoltam meg magam, de bocsánatot kérjek a hirtelen felindulásomért.
Egy halk nõi hang szólt bele, felismertem, az anyukája.Zokogott. Visitani kezdtem,hogy mi történt, hol van õ...
Azt sugta elcsukló hangon:
-Tegnap este, pár utcányira töled...ott volt az a részeg söfõr és...
Nem fejezte be, sirt tovább.Csak annyit kérdeztem:
-Rendbe jön?
-Nem..soha többet nem.
A telefon kiesett a kezembõl, és a könnyek elõtörtek a szivembõl. Elment, elhagyott...
Elvettem az életét, miattam halt meg.A hiányérzés elöntött és ekkor döbbentem rá arra amit eddig nem mertem bevallani:Szerettem...
Féltem,hogy akkor boldog leszek, mert féltem a szeretettõl, és ,hogy õ is megbánt ezért ellöktem magamtól, nem szerettem igazán...most meg mindent megadnék egy csokért, egy érintésért,egy szeretlekért....
Igy ért véget az õ története, az enyém is hamarosan...Abban az egyben reménykedek,hogy megbocsát és ha a fehér fény után talalkozunk ,õ ott lesz és átölel, majd azt sugja :Szeretlek...
De ekkor nem azt fogom mondani,hogy 'Én is' .Visitani fogom,hogy szeretem,hogy kell nekem s ölelni amig csak lehet,mert akarom õt, akarom õt ameddig csak akarni tudom....
6.személy
Még egy óra eltelt.A kezem remeg és nem birom abba hagyni a zokogást.De itt az idő a hatodik személyre.Picit félek.Félek ,hogy mikor ezt olvassa megbántom de igy hátha érzi amit én éreztem…
Mikor láttam az első és egyben ötödik személyt a lánnyal ,kihagytam egy részletet mivel ezt erre a személyre tartogattam.
Mikor kicsi voltam anyu egy ugynevezett Pillangocska napközibe vitt minden nap, ahol boldog voltam.Igaz nem volt csak egy barátnőm de ő volt a mindenem.Jobban szerettem a macimnál, és az nagy dolog volt.
Ártatlan tekintettel nézett körbe mikor elöször találkoztunk majd sirni kezdett mikor az apuja leragta a szönyegre és ott hagyta.Az ovonéni vigasztalta de ő csak sirt.Odabillegtem hozzá és odaadtam a hajcsattom.A pici rozsaszint amelyik a kedvencem volt.Ő megfogta és mosolyogni kezdett.Itt ismertem meg.
Az idő telt , a napközi elmult de mikor beléptem első osztályba a teremben ott volt.A barátságunk folytatodott, de ez több volt mind barátság…olyan volt mindha a testvérem lenne. Együtt nevettünk,sirtunk…jártunk WCre.Én a kis szőke ő meg a kis barna.
De ötödik osztályban különváltunk, én egy másik iskolába kezdtem a tanévet.Eltávolodtunk .Hatodik osztályig minden nap sirtam miatta és felvettem a telefont ,hogy felhivjam ,hogy elmondjam sose fogok olyan barátnőt találni mind ő volt.De az egom nem engedte és gondolom az övé sem.
Most kilencedikes vagyok.16 éves.A kis barna lány topmodell alakot öltött és ő lett a suli szépségkiréynője.Igen,egy iskolába jutottunk be.Ő más osztályba de minden nap láttam a folyoson és ő engem.Mindig a szemébe néztem csak ugy mind ő az enyémben.Egyszer talán azt a könnycseppet is meglátta amit miatta hullattam.
De a ’testvérem’ most ott állt a falnál és azt a fiu csokolta aki miatt idáig jutottam.Aki ripityára törte a szivem s a darabkáit porszemekké zuzta.
Tudjátok mikor az emlékek peregnek..az óvoda,az első pizsiparty,a horror filmek, a könnyek felszáritása és a rozsaszin csatt…
Probált vajon már ő törött szivvel aludni?Talán aludhatna egyszer miután elmentem az ágyamban, hátha érezné azt amit én akkor.
Miközben ezt irom a kezemben egy kis félszivecskét tartok.Annyi van ráirva FOR .Az EVER része nála van de már nem hordja, figyeltem.Ő adta.Megigérte ,hogy örökké mellettem lesz.De akkor most hol van?
És tudjátok mi a legfájdalmasabb?Hogy tudta ,hogy érzek a fiu iránt.Mindenki tudta, a pletyka terjed.Még a lányöltöző falára is felvan irva a nevünk, csak ugy mind másoké.Látta ahogy utána nézek a folyoson, el is csodálkozott.Tudta,hogy összetör ezzel, mégis megtette.És a szivem másik felét…ami talán épségben volt nála összezuzta.Igy már csak egy szivetlen zombi maradtam aki ugy érzi ideje végre igazából is meghalni….
(Ha elolvastad kérlek jelezd chatben.Köszönöm:))
5.SZEMÉLY
Ugy-e emlékeztek mit irtam az első személynél? Azt ,hogy visszatér még a történetembe.Itt az ideje.De a hozzá vezető út hosszú,ezért figyelj jól…
Az álmaim azon a napon szertefoszlottak és a remény elveszett.A fájdalom belülről szaggatott szét, s a vaskarmok marcangolták a lelkem.Nem birtam, feküdtem és visitottam magamban, nehogy meghallja valaki.A körmeim a puha matracba fúrtam lyukat hagyva .Egy vasdarab volt a matracban .Amikor kihuztam az ujjam , a vér lassacskán csörgedezett rajta.A vasdarab egy elég mély sebet hagyott.Én csak néztem és megszédültem a látványtól. A fejemben egy fura, bizsergő érzés keletkezett . Ekkor kaptam észhez…de másodpercekig elfelejtettem a fájdalmat, csak a fizikai fájdalom maradt mely türhető volt.
Gondolom kitaláltátok,hogy lassacskán nem tudtam használni a bal kezem a mély vágások miatt, karkötök boritották egészen a könyökemig. Néha néha férrecsusztak, kilátszott egy egy piros vonal, de hamar észrevettem.Azt hittem senki sem látja őket,igy folytattam. De …mindig csak a de…
Egyik reggel későn ébredtem.Anya berontott a szobába, elküldött mosakodni egy farmerrel és egy poloval.Mikor kiértem és elindultam a karkötöimért az ajtó felé lökött és beültetett az autóba. Nem késtem . Elindultam a bejárat fele, próbáltam takargatni a vágásaim. Ekkor becsengettek.Siettem az osztály fele, már senki sem volt a folyoson.Egyszercsak egy lökést éreztem.Valaki a falhoz szoritott és mikor felemeltem a fejem riatt szemeim egy csokibarna szempárral fórtak össze.Ő volt az. A bal kezével a vállamat szoritotta,hogy biztosra ne szaladjak el, a másikkal a csuklomat fogta.Éreztem a leheletét az arcomon, és vágyakozással töltött el.
-Soha többet ne tegyél ilyent!-sugta a fülembe ijesztő hangon.
A csuklomra néztem, tényleg nagyon csunya volt.
-Igéred? –kérdezte egy fokkal gyengédebben.
-Téged az mit érdekel?-mondtam picit lekezelően, s ezzel nem őt hanem saját magam bántottam.
- Érdekelsz..érdekeltél.
-Hát ahoz képest elég hamar túltettél rajtam.-kiáltottam mélyen a szemébe nézve.
Elkerekedett szemekkel bámult , elengedett. Esküdni mernék,hogy egy könnycseppet láttam a szemében s azzal megfordult és elindult..el..el..eltőlem..messze.
Mikor már nem látott lerogytam a földre.Nem tudtam mást tenni csak zokogtam.Ujra összetört, én meg hagytam.
A fürdőbe rohantam. A körzőm huztam elő a táskámból.De a csuklomhoz nem ért.A polom felkaptam, a nadrágom picit lennebb toltam s a csipőmbe furtam .Fájdalmasabb volt a csuklomnál s egy másodperc töredékéig elmosolyogtam a fájó ponton. Ekkor az arcára gondoltam,ahogy bántottam a vágásokkal .A wc mellé rogytam, a fülkét bezártam és sirtam. Pár kósza vércsepp a földre csöppent s ezekbe mártottam a körzőt.A falba véstem egy röviditést, az ő nevének röviditését.De nem bizonyult elégnek.A csipőmbe is belevéstem a két kis betüt ,hogy örökké emlékeztessenek majd arra ,hogy kit nem kaphattam meg és kit vesztettem el ugy ,hogy sosem volt az enyém.
Mégis felálltam.Odaakartam menni hozzá, elmondani,hogy abbahagyom, többet nem teszem.Beléptem az osztályba .A tanár nem jött be első orára igy körbetekintettem és az ő pillantását kerestem…de nem kaptam.Elindultam a folyósón lefelé és minden osztályban őt kerestem.Zajt hallottam a fiú öltözőböl.Odasétáltam, gondoltam már biztos mindenki felöltözött , semmi ujat nem láthatok.Talán őt…
Az ajtó lassan tárult fel.A szemeim kitágultak és a világom darabkái még kisebb porszemekké változtak,a fájdalom még nagyobb fájdalommá lett.
A falnál állt s egy lányt ölelt.A szájuk összeért s onnan hallottam a lány szivdobogását.
Elszaladtam, talán azóta sem tudja ,hogy én voltam…
De sugok valamit most ,csak neked ha olvasól: Nem tudsz összetörni egy összetört szivet…Vagy neked még ez is sikerült?
4.rész
Elérkeztünk a negyedik személyhez akinek még a nevét sem tudom.Egy idegen aki igazán tönkretette az életem és elsem tudja képzelni mit vitt bennem végre a tettével.De nem árulhatok még el semmit.Csak figyeljetek jól és tanuljatok a példámból.
A sulit elhagyva az utcákat jártam s gondolkodtam azon mit rontottam el, mivel érdemeltem ezt ki.Azt hiszem ezek a gondolatok egy összetört szivű kislányra utaltak.Törtem a fejem,hogyan űzhetném el a fájdalmat de az annyira befészkelte magát a szivembe,hogy ellene tenni nem tudtam.Csak néztem a lábam elé s jártam az egyre elhagyatottabb utcákat.Lassan sötétedni kezdett de én csak rugdostam a már enyhén elkopott cipőmmel a kavicsokat.Egy idő után felnéztem az égre s a csillagok mind kis lámpások világitották be az eget s a Hold mind egy nagy, kerek sajt ült egyhelyben.Mintha a reményről suttogtak volna nekem s én jobban éreztem magam.Megálltam, felnéztem az égre, kitártam a karjaim és forogni kezdtem.Nevettem az életen , magamon és azon ,hogy eszembe jutott eldobni ezt magamtól.Boldog voltam.Boldogabb mind bárki hitte volna.
A szivem csordultig telt boldogsággal mikor egy neszt hallottam a hátamnál.Gyorsan fordultam meg a kihalt utca szegélyén s kémleltem a sötétséget.Nem láttam semmit.Azt hittem képzelődtem mégis felkaptam elejtett farmer felsőm s gyors léptekkel indultam hazafele.A vállam fölött hátra - hátra pillantottam de nem vettem észre ,hogy bárki is lenne ott. Mikor elnevettem magam a hülye képzelgésemen egy kéz tapadt rá szájamra s huzott egy kis park felé.
Próbáltam szabadulni a markoló kéztől s a gazdáját akartam felismerni de arcán egy fekete simaszk volt, akárcsak a filmekben.De ez a valóság volt. A testem minden szeglete remegett a félelemtől s csak hazaakartam jutni.Most igazán a fájdalmat választottam volna ez helyett , mert sejtettem mi következik.
A parkban egy bokor mellett fektetett a fűre .Az egyik kezével körbe érte a két csuklóm s a szájamra volt még mindig tapadva a másik keze.Csak egy másodperc erejéig vette le számról kezét, csak még előre rakta a két kezem s egy bicikli lekötővel tekerte körbe majd zárta le. Ez idő alatt visitani kezdtem és reménykedtem benne valaki meghall.Mindhiába.A számra ragasztószalag került. Az enyhén sáros földön feküdtem s a könnyeim csorogtak.Hallkan s erőteljesen tépte le rólam a felsőm s kapcsolta ki melltartóm pántját.
Próbáltam ellenállni, undorodtam tőle .De ez nem volt elég.A nadrágomat irtó gyorsasággal húzta le rólam s a bugyimat lassan csusztatta le lábaimon.Mikor a kezében volt nagy levegőt vett, megszagolta s nevetni kezdett. Kapálózni próbáltam a lábaimmal de rajtuk ült.Mindhiába minden próbálkozás, a reményt feladtam.
Közel hajolt hozzám s apró csokot lehelt a nyakamra.Intenziv parfüm illata megcsapta az orrom s hányinger fogott el.Még mindig felismerném azt a szagot, éjszakánként kisért s sirásra fakaszt.Sosem felejtem el.
A kövezkező pillanatban szétnyitotta a lábam .Behunytam a szemem s eltünt előlem minden hiu ábránd mely a tökéletes pillanatról szólt.Arról,hogy ő és én, csak mi s az ágy. Elveszett abban a pillanatban az álom a tökéletes napról, családról, életről.
Azt hiszem ennél jobban nem irom körül, mindenki tudja mi történt ezután.Vagyis én nem annyira.10 perc elteltével elsötétedett a világ .Kora reggel ébredtem egy kispadon, félmesztelenül. Felkaptam a felsőm s zokogva szaladtam haza.De mielött elmentem volna letéptem a nyakláncom amit a földre hajitottam , ott ahol ezt müvelte velem.A nyakláncot ,még kiskoromban kaptam és csak annyi állt rajta: REMÉNY. Ott hagytam azon a helyen a reményt s az álmaim.Remélem egy nap majd valaki megtalálja, de szivből igazán azt remélem,hogy nem egy ujabb lány fog rajta feküdni.Tegyetek érte,hogy ne igy legyen.Kérlek.
De hol is tartottam? Azt hiszem a 4.ik személy utolsó sorainál.
A szobámba zárkoztam s zokogtam, zokogtam még el nem fogytak a könnyeim. Feladtam, ott halltam meg igazából.Nem testben , hanem lélekben.
Remélem büszke magára, és azt is ,hogy hamarosan rátalálnak , hátra levő életét meg börtönben tölti.De miért érzem azt ,hogy ez nem igy lesz? Mindegy...nekem az már mindegy lesz.
3.rész
Elérkeztünk a harmadik személyhez, ujra egy órával közelebb vagyok a halálomhoz.De most egy nagyon kedves személy következik akit azonnal ki kéne csapni a munkahelyéről, mert a munkájához nagyon nem ért, köszönöm neki ….
A következő nap reggelén korán keltem, de mielött elmentem volna mosakodni magamhoz öleltem a macim és reménykedtem,hogy egy nap majd ő is itt lesz mellettem, azon az üres részen az ágyamon melyet valaki ki kell töltsön.
Unalmas rész,szokásos reggeli problémák majd beértem a suliba. Azt kaptam amire számitottam.
Ugyan az a senki voltam aki azelött, még csak rám se néztek de mikor beléptem az osztályba a tekintetek rámszegeződtek , kivéve egy.Egy személy még arra sem volt képes/még annyira se méltatott,hogy a szemembe nézzen. De nem zavart.Csak figyeltem ahogy az emberek ’titokzatos’ dolgokat súgnak a mellettük állók fülébe s nevetnek a naiv kislányon.
Csak beültem a padba és két kis szót karcoltam bele: BE STRONG.
Az órák teltek, nem túl gyorsan, de teltek.Utolsó óra torna volt s mikor felvettem a felsőm megláttam mit nem takar : a csuklóm.Vágásokkal volt tele s az igazán látszott,hogy nem baleset közben szereztem őket.
De próbáltam elrelyteni a világ elől a fájdalmam.
Fogtam egy labdát , a fülemben szólt a zene és csak játszottam , próbáltam szebbnél szebb kosarakat dobni.De ez lett a vesztem. A tanár bejött és sorba állitotta a többieket, de én nem hallottam a hangját a zenétől, a többiek meg nem érdekeltek. Mikor odalépett hozzám és szigoruan rámnézett összerezzentem, az fülhallgatót kivettem fülemből és felkészültem arra,hogy leorditsa a fejem de nem igy lett.Bárcsak igy lett volna…
Csak sohajtott egyet és annyit mondott :
-Add a lábdát!
Próbáltam eldugni a csuklóm de sasszemével ezt is kiszurta. Elkapta a kezem, ujabbat sohajtott és azt sugta:
-Mond azt a többieknek ,hogy rosszul vagy és hazaküldtelek.Irány a sulipszichológus .
Nagy levegő be , nagy levegő ki.Kapkodtam , de mégis ugy éreztem pár perc és rosszul leszek.Nem akartam egy idegennel beszálni a problémámról, de ha muszály….
A lépcsökön rohantam a fehér ajtó fele, azt hittem ha magabiztosan, semmi félelmet mutatva lépek be rajta hamar vége lesz. De az alacsony, fekete hajú nő aki már elmulhatott 40 rámmosolygott én meg felismertem benne a csendes, nyugodt ,gyilkos mosolyt.
-Ülj csak le,foglalj szépen helyett-Most hallottam elöször a hangját de ettől a nyugodságtól kirohantam volna a világból.
-Meséld mi a baj, hallom nagy lelki gondok gyötrenek, ez mindenkivel megtörténik.Mond mi nyomja a lelked?
-Semmi nagy dolog.Azt sem értem miért vagyok itt.
-Egy nap majd megérted.De most mesélj.
-Van az a fiu.Teljesen összetört, most meg itt vagyok miatta.És már nem birom-suttogtam amilyen hallkan csak tudtam, mégis jól esett kimondani, egyben ijesztő is .
-Most nem kell mást tenned csak tuljutni rajta.Gondolj szebb dolgokra, vagy tégy egy olyan dolgot ami nem fog fájni, mégis megszünteti a fájdalmat.
Tudom ő egy uj fiura gondolt aki majd kitart mellettem és nem okoz fájdalmat de nekem itt ugrott be először az önygyilkosság ötlete.
-Nyugodj meg és segits magadon, ha más nem teszi.
Még jobban összetört, a szavaiban a reménytelenséget, a hiába várom fordulatot fedeztem fel s én felálltam és azt mondtam:
-Már tudom mit kell tennem.
Ezután megfordultam és kiléptem az ajtón.
-És mi az?-szólt utánam, de én csak lépkedtem elő fele.
A cipőm sarka kopogott a folyósón és én számoltam a lépteimet miközben azt akartam,hogy jöjjön utánam ,beszéljen le az ostoba ötletemről.De semmi.
Sétáltam a magányban s az elfolytott könnycseppek a felszinre törtek, hagyták magukat . Elengedték azt akibe eddig kapaszkodtak , csak zuhantak a föld felé arcomon lecsorogva.Ugy tettek ahogy én is, zuhantak a vég felé s az idő kerekét nemtudták leállitani, csak zuhantak egyre mélyebbre, a pokol kellős közepébe.
Már értettem miért voltam ott.Azért ,hogy legbelűl végre igazán felfogjam : ennyi volt.
2.rész
A hazaúton sem éreztem magam jobban.A világom már nem volt egy és ugyanaz mind pár nappal ezelött.
Utáltam, teljes szivemből.De nem őt hanem saját magam.Arra gondoltam,hogy ha tettem volna valamit, mondtam volna valamit amivel közelebb kerülök hozzá még mindig mellettem lenne.
De a telefonban lévő érzéstelen hang is bántott.
De itt az idő a második személyre.
Sajnálom,hogy ő kell jöjjön és igazából ő nem is az miatt van a lapon mind a többiek.Ő tanulságból…Megkell tanulja kimutatni a szeretetét…mert én tudtam ,hogy ott van legbelűl minden kis mondatában, de hiányzott ,hogy halljam, tisztán, töretlenül és feledhetetlenül.
Anya sajnálom,sajnálom,hogy igy kell lásd a pici lányod.
Amiért itt vagy … emlékszel mikor hazaértem?
A könnyektől alig láttam, a hajam a szemembe lógott és rázott a hideg.Te csak álltál ott.Nem kiabáltál ,de nem is vigasztaltál.
A picilánynak az anyujára volt szüksége, de nem volt mellette…
Besétáltam a szobába és kifeküdtem a földön, a puha szönyeg ölelt át, s a lámpák villogó fénye suttogta az álmot szememre. De mielött elöntött volna a teljes megnyugvás az ajtó kinyilt.
Orditottál, dühöngtél.A magaviseletem minuszban, matekból bukásra állok….Csak dühöngtél és én néztelek.
Anya…én nem akartam sirni, hisz még te tanitottad,hogy a sirás a gyengeség jele…de nem birtam.
Zokogtam a földön és minden eltünt, csak a feketeség volt elöttem.Nem elájultam hanem becsuktam a szemem, s többet ki sem akartam nyitni.Nem akartalak igy láttni.
Csak kiabáltál,sok dolog még igaz sem volt.De nekem fájtak.
Egy csattanást éreztem az arcomon s a szemem kinyilt.A szemed könnyekkel volt tele, csak ugy mind az enyém.Az arcom sajgott s a düh elöntött.A fürdőbe szaladtam de nem zártam magamra az ajtót hátha utánam jössz.Csak lerogytam a hideg padlóra és ringattam magam.Figyeltem a hangokat és a lépteid közeledtét próbáltam meghallani.De azok a léptek nem jöttek és elfogadtam…nem jössz ide megvigasztalni…
A következő nap ovatosan lépkedtem ki a konyhába , nem akartam szembe menni veled, nem tudtam mit reagálljak, de mégis találkoztunk.
A következő nap ovatosan lépkedtem ki a konyhába , nem akartam szembe menni veled, nem tudtam mit reagálljak, de mégis találkoztunk.
Csak elsétáltál mellettem .Kimondhatom,hogy ez jobban fájt bármely ütésnél. Csak kiléptél a konyhaajtón és lehajtott fejjel besétáltál a szobába.Én egy ujabb könnycseppet ejtettem ,és itt tettem elöször azt amire nem vagyok büszke.
A szivem a torkomban dobogott és a fiokot hallkan , meg nem szokott lassusággal nyitottam ki. A kések ott sorakoztak, s én a legélesebbet vettem ki.Rendesen hallottam ahogy az agyam azt kiálltja :Ne tedd! De a szivem közbevág:Csak tedd meg, könnyebb lesz, ennél jobban ugysem fájhat….
A kezemen egy piros vágás éktelenkedett.
Emlékszek mikor pár orával késöbb egy rövidujjúban léptem feléd és te csak nézted a sebet…Majd elsétáltál…
Szeretlek anya, és örökre szeretni foglak. Jobban mind eltudnád képzelni.
Ha egy jobb helyre jutok igérem egy szivárvány leszek aki rádragyok egy gyönyörű napon, egy kis szellő ami meglegyinti a hajad és lehűt a forroságban, a kismadár a fán aki reggel költ …a beszürödő fény a kis ablakon…mind én leszek és vigyázok rád,ahogy te olyan sok ideig tetted.Szeretlek.
Sajnálom…
1.rész
A lány könnyes szemekkel nézett ki az ablakon, tekintett végig a szürke világon, mely oly sok fájdalommal illette őt majd becsukta szemét és hagyta ,hogy egy ártalmatlan könycsepp gördüljön le arcán. Nem értette,hogy férhet ennyi bánat,szomoruság,,reménytelenség eggyetlen egy könnycseppbe .
Ezután csak ült s bámult maga elé , mintha egy tervet szövögetne, mely tökéletes kell legyen . De hisz azt is tette. Egy darab papirért nyult s a régi de mégis jól iró golyostollát vette előkopott toltartójábol. A cimnek egy szót irt mely mindent megmagyarázott. Majd keserves zokogás közben kapargatta apró kis betüit az elázott lapra.
Búcsúlevél
Kedves ólvasó,
Mikor ezt a levelet olvasod én már nem leszek köztetek. Talán egy sokkal jobb, vagy talán egy sokkal rosszabb helyen leszek. De erről majd a sors dönt.
Mielött bármit is gondolnál , ez nem egy ötlet amely jött és a pillanat hevében végbement. Ezt a döntést már hónapokkal ezelött meghoztam és most mikor már mindenki lecsillapodott elmesélem az okaim ami miatt most a föld alatt vagyok. Te jó ég, ezt még leirni is rossz, nemhogy belegondolni. De hidd el,ez igy lesz jó.
Most végre a világ tudni fogja gondom ,bajom. Talán egy nap a történetem mozivásznon fog megjelenni. Talán…
De nincs időm az álmodozásra. Kerek 13 órám van megirni ezt a levelet. És 13 személyről kell meséljek. Vajon te köztük vagy? Most kiderűl…
1.személy
Igen, itt a történetem kezdete. Itt kezdődik az elkeseredett lány sztorija mely majd veletek tartéletetek végéig.Ott a fejetek legmélyén …igen, én ott leszek. De majd ugy gondoljatok rám mind egy életvidám , mosolygós lányra szokás …hisz az is voltam. Egészen addig az átkozott buliig. Most valaki olvasás közben összerándult mert tudja ő jön .De ki is az? Egy kis időutazás édeseim. 2010 November 23.-át irjuk , minden kezdetét.
A tükör elött állok. A hajam igazitom és utolsó pillantást vetek öltözékemre majd kilépek az ajtón. Lassacskán haladok végig az utcán, egészen a jó öreg iskolámig. Ott ahol a bulit rendezték , a 13 –as osztályterembe. Hát nem meglepő? 13…
A kilincs után nyúlok de valami megállit. Egy belső érzés, sugallat . Mintha azt kiabálta volna valaki : Fordulj meg és szaladj messze…csak szaladj…!
De én erős vagyok gondoltam s a kilincset lenyomtam. A zene dübőrgőtt s ismerős arcok táncolták végig a termet. Csak egy valaki állt egyhelyben s nézett mélyen a szemembe.
Igen ott állt és bámult a tökéletes arcával. Még életében nem szólt hozzám , még figyelembe sem vett . De ebben a pillanatban ez megváltozott. Felé sétáltam, mintha a veszélyt kerestem volna. Mit mondjak?…Megtaláltam.
Csak annyit tudtam róla,hogy hideg…senkit sem engedett közel magához egész életében na meg a lányokra akik körülrajongták rá sem nézett.
De én most felé közeledtem s mikor már 2 méter távolságra voltam tőle elkapta a kezem és berántott a táncparketre.
Én csak hagytam… hagytam ,hogy a zene messze repitsen s ő urrá legyen elmémen. De velem volt és szorosan ölelt mintha elsem akart volna engedni életem végéig nehogy elszaladjak. Pedig eszem ágában sem volt, hisz végre boldog voltam és végre vele voltam boldog.
A percek teltek s az orák elrepültek. Késésben voltam. Halkan sóhajtottam s ő a szemembe nézett. Tudta,hogy mennem kell ezért lassacskán az ajkamhoz hajolt . Mikor a szája a számhozért én repültem s a szivem a szivárvány összes szinében ponpázott. De elszakadt tölem …Én a kabátomért nyultam , felkaptam, mégegyszer átöleltem , mégegyszer megcsokolt s én kiszaladtam a teremből, egyenesen haza …
De hát itt nincs vége a történetnek,hisz én nem irnám ezt a levelet ha HAPPY END jönne.
A következő nap mind királylány a virágos kertben ugráltam végig az utcán egészen az iskoláig . Halkan nyitottam be a terembe, már mindenki a padban volt.
Ő beszélgetett s nevetgélt pár haverjával. Vártam, vártam,hogy felémforduljon,s hogy ujra a karjaiban tartson. De semmi…Én mégis kitartóan vártam rá, az elérhetetlen álomra mely most oly távol volt.
Majd meguntam várni és odasétáltam hozzá. Hangosan köszöntem de ő csak felém biccentett. A sirás határán voltam de mégis kinyögtem :
- Mi van köztünk? Mert valami van, volt és lesz is!Akkor miért nem vagy mellettem?
Egy pillanatig fájdalmat véltem felfedezni szemében de ő csak elfordult és azt sugta:
-Semmi. Semmi nem volt, semmi sincs és semmi sem lesz köztünk
Azt hiszem ezután még mondott valamit de én már nem értettem. A fájdalom elöntötte a szivem , lebénitotta a testem s én csak álltam. Majd szaladni kezdtem. Táskám felkaptam , kabátom letéptem a fogasról és tudtam igazolatlant kapok ha elmegyek de nem érdekelt .
Csak szaladtam az uton, végig az öreg hinták mellett , az új tömbházak elött még elértem egy kis bokrot. Emlékeztem rá, sokszor jártam itt kiskoromban. A nagyi hozott ide játszani és mikor hazakellett menni én elbujtam a kisbokorban hátha nem kap meg. De ő okos volt és mindig rámlelt.
Nagyi…Elment már és iszonyatosan hiányoltam.Majdnem mindig mellettem volt,majdnem mindig átölelt ha baj volt…de most mikor igazán kellett nem ölelt.
Bebújtam a bokorba és sirtam.Órákon át ott zokogtam hisz végre közelengedtem egy embert magamhoz és ezt kaptam cserébe,visszautasitást.
Hat óra felé a telefonom megcsörrent , anya volt az.
Rémisztő hangon szólt bele .
-Hól vagy már? Az osztályfőnök hivott és azt mondta ellógtál utolsó két óráról! Te megőrültél? Gyere azonnal haza!
-Jo, megyek.-sugtam bele miközben a hideg rázott és a könnyeim csepegtek.
Hallottam ahogy megáll a szusz benne hangom hallva de nem segitett , csak lecsapta a telefont. Igen ,itt vége az első személy történetének , de még szerepelni fog , több helyen mind mások gondolnák…
