Tízedik személy

Egy aprócska szobát kaptam a nevelőotthonban. A földön volt egy matrac, amit fehér lepedővel fedtek be. Volt egy régi éjjeli szekrény, egy íróasztal székkel meg egy szekrény, amibe a ruháimat pakolhattam. Nem volt kedvem berendezkedni, így a táskámat bevágtam a szekrénybe. Magamra zártam az ajtót. A fáradság rácsücsült a szempilláimra, szinte ájultan merültem álomba, pedig még csak délután volt.

Valamikor éjszaka megébredhettem, először nem tudtam, hogy hol vagyok, a hely idegen volt, a dohos szagú matrac jutatta eszembe a történteket. Újra zokogni kezdtem, az utóbbi időben a könnyek olyan sokszor járták végig az arcomat, hogy már ösvényük volt. Eszembe jutott a sok emlék, amik annyira marták a lelkemet. Fájdalom… ez volt az egyetlen érzés, ami betöltötte az elmémet. Sorra apró emlékek jutottak az eszembe, emberek arca tűnt fel és én csak zokogtam. Nem tudtam abbahagyni.

Hajnalkor elaludtam. Pár órával később arra ébredtem, hogy valaki az ajtómon dörömböl. Álomittasan keltem fel. Megszédültem és nekiestem az íróasztalnak. Elbotladoztam az ajtóig. A nevelő nő kopogtatott.

- Csak… tudni akartam, hogy jól vagy-e, már elég rég be vagy zárkózva… Nincs kedved kijönni, reggelizni? – a barátságos mosolya kicsalogatott. Az épület, fából volt épülve. Három emelete volt. A második emeleten voltam én, összesen hat ajtót számoltam meg. A folyosó végén két mellékhelység volt, amiből nyílt két tusoló is.

A földszinten volt a konyha és az ebédlő egy hatalmas asztallal. Páran már ültek ott, egy duci lány, rátapadós pólójából kidomborult a pocija, de látszólag nem érdekelte. Egy vézna és apró kisfiú szalámis kenyeret majszolt. Az asztal túlsó végén egy magasnak tűnő alak ült. Tizenhat, maximum tizenhét éves lehetett, de már nőtt a szakálla. Amikor meglátott egy gyanús mosoly terült el az arcán, ami érdekes módon félelmet keltett bennem. Volt valami ijesztő is benne… olyan rosszfiús volt. A mosolyánál megvillogtatta a fehér és tökéletes fogsorát. Kék szemei, mint egy tó nyugodt felszíne, csillogtak. A pólójának feltűrte az úját, izmosnak tűnt. Valószínűleg a legtöbb lány jóképűnek találta volna, de engem csak megrémisztett és úgy éreztem jobb, ha távolt tartom magam tőle.

Nem is próbáltam beilleszkedni, láttam, hogy legtöbben rosszindulatúan néznek rám, kivéve a magas fiú, néha éreztem, hogy figyel és párszor elkaptam a pillantását. A tekintetében volt valami, amitől megborzongtam. Tulajdonképpen… Ez az ő oldala. De nem szeretném, ha bárki eljuttatná neki, amit most írok.

Éjszakánként nehezen tudtam elaludni, többször is kijártam vizet inni. Két héttel a “beköltözésem” után, éjfélkor kisétáltam az udvar hátsó részébe, egy hinta is volt. Felültem rá, magamban azt játszottam, hogy ha elég magasra hajtom, az elrepít innen messzire. Fehér hálóingem úgy lebegett a szélben, mint egy szellem. Láttam, hogy a felső emeleten megrebben egy függöny, tudtam, hogy valaki figyel, így gyorsan vissza akartam iszkolni a szobámba.

A magas fiú gyorsabb volt és mielőtt bemehettem volna a házba már kiért, elállva az utamat.

-Helló…- a hangja még félelmetesebb volt. – Gyere egyet sétálni. – nem kérés volt, hanem parancs. Lassan visszasétáltam a hintához. Ő is felült rá, közel hozzám, éreztem rajta az izzadságot és az arcszeszt. Figyelte az arcomat, majd egy hirtelen jött ötlettel, száját erőszakosan az enyémre tapasztotta. A halvány erőmmel hátratéptem a haját és meglöktem. Pár pillanat előnyömmel berohantam a házba, de ő gyorsabb volt. Belökött a második emeleti tusolóba, megbotlottam és elestem. Szerettem volna visítani és segítségért kiabálni, de rájöttem… nincs hangom… az utóbbi időben valóban nem beszéltem. Ha néha kérdeztek egy bólintással válaszoltam, nem volt szükségem szavakra. Úgy éreztem magam, mint a kis hableány, akinek elvették a hangját.

Megragadta a csuklómat, és belökött az egyik zuhanyzó fülkébe, nem volt menekülés. A vállamnál fogva letépte rólam a hálóinget, lekarmolva a vállamat. Hallottam, amint lehúzza a sliccét, és előveszi…

Undorodtam tőle, próbáltam ellökni, de gyenge voltam… ő meg hatalmas. Lerántotta a bugyimat.

Azt hiszem, erre mondják, hogy megerőszakolt. Miután kielégítette a vágyait, otthagyott, én meg zokogva hullottam le a padlóra.

Kihasználtak és megszégyenítettek. Bárcsak tudtam volna visítani, nem értettem, hogy hogyan tűnhetett el a hangom. Kinyitottam a szájamat, és amikor meg akartam szólalni, valami nem engedte, hogy beszéljek. Megnémultam.