Sziasztok! Nem bírtam tovább várni a következő résszel. Remélem tetszeni fog. Véleményeket minden mennyiségben várok, legyen akár negatív vagy pozitív :)

Tizenegyedik történet

Ne gondolja senki, hogy mindent csak úgy feladtam, hogy gyenge voltam és nem akartam élni. Én… én… igenis megpróbáltam! De ti, emberek, nem hagytátok. Lelkem összeomlása egy cérnaszálon függött, segítségért kiáltoztam, de nem hallottatok.

Ezen az oldalon nem fogok neveket említeni, ezt nem a ti kedvetekért, hanem a sajátomért. Elég sokáig nem jártam suliba, sokat voltam beteg, majd jött a félévközti vakáció. Mindvégig az otthonban ültem, az aprócska szobámban, amit amennyire csak tudtam, otthonossá varázsoltam, a falakon az én rajzaim függtek, minden területet betöltöttem a rajzaimmal, olyan volt akárcsak egy képgaléria. Néha körbesétáltam, minden festményt alaposan szemügyre véve és visszaemlékeztem, hogy mire gondoltam, amikor készültek.      

Újra iskolába indultam, a összerándult gyomrommal lépkedtem végig azt utcákat, nem nézve senki szemébe, lehajtott fejjel. És újra ott álltam a vörös téglából készült épület előtt, aminek nagy kék táblája hirdette az iskola nevét, végigsétáltam az udvaron, néha megfigyeltem, hogy ahol csak elsétáltam az emberek elhallgattak, majd amikor tovább haladtam, összesúgtak mögöttem, olyanokat hallottam, mint “igen, ez, az a lány”, “ribanc”. Amikor beértem az osztályomba, többen is nekem jöttek és meglökődtek. Gondolom szándékosan.

Az emberek mindig is szerettek pletykálni. Amíg nem voltam suliban az emberek sugdosni kezdtek és a rólam alkotott pletykák szárnyra keltek és körbejártam az egész iskolát, időközben a történet egyre színesebb lett.

A tornaórák soha nem voltak a kedvenceim, kinyúlt pólóimban, rátapadós nadrágomban még kövérebbnek éreztem magam. Szerencsétlen voltam, a bukfencnél leestem a matracról, a gyertyánál eldőltem akárcsak egy zsák. Minden tornaóra romba döntötte az önérzetemet. És ezen nem segítettek az osztályomba járó lányok sem, idétlenül vihogtak rajtam és utánoztak. Ha kosaraztunk, a fejemhez labdák csapódtak, fellöktek és eltapostak.

Gyűlöltem amikor a hátam mögött sugdostak, amikor fellöktek a folyosón vagy amikor csúfoltak. Ennyi volt az én szerepem az iskolában egy hülye kiscsaj akin lehet nevetni. Hát tessék csak, nevessetek most! Nevess szembe a sírkövemmel és pletykálj rólam, mint a kis hülyéről, aki azt hitte, hogy neki jobban fáj és aki azt hitte más mint a többiek. Tudjátok… akárhányszor valaki beszólt vagy meglökött, egyre lennebb csúsztam magamban.

És itt döntöttem, itt határoztam el, hogy nem akarok létezni, nem akarok egy célpont lenni az embereknek, akit bánthatnak és hülye akin kitöltheted a dühödet. Nem, nem akarok lenni.