Ez a rész hamarabb érkezik, mert most volt időm kirakni :)

Kilencedik személy

Remegő kézzel írom le a kilencest, távol a kezdet és egyre közelebb a vég. Félek, de nem a haláltól, hanem a fájdalomtól, a végtől, hogy talán hibázok. Bár már nincs semmi, ami a földön tarthatna, nincs semmi értékes, amit talán itt hagynék, nincs senkim, a sors kegyetlen velem. Mi emberek, mind héliumos lufik vagyunk, amiket hozzá kell kötni valamihez, hogy ne szálljanak el, de nekem nincs semmim, amihez kötődnék.

Gyűlölöm a kilencest személy, nem olyan rég emberek indítottak el egy leejtőn, és egyre csak száguldok a mélybe, mindenki lök egyet rajtam, felgyorsítva a száguldást.    

Gyűlölöm ezt a történetet és még jobban ezt a személyt. Az igazgatónőt nem hagyta nyugodni, az a pár információ, amit Leonárdótól tudott meg, érdekelte, hogy mi van a családommal. Kikérdezte a szomszédjainkat, akik lelkesen mindent elárultak, elmondták, hogy apámat nem látták szinte már egy éve, anyut meg furcsának találják, aki nem jár ki a házból.

Egyik nap az igazgatóiba hívattak. Nem tudtam miért, de nem is érdekelt. Az igazgatónő leültetett a vele szembe levő székre. Kertelés nélkül szegezte nekem a kérdést.  

- Úgy hallottam, hogy édesapád elment és nem láttad már egy ideje. Igaz ez? – nem volt értelme tagadni.

- Igaz… - mintha nem is az én hangom lett volna, nem én mondtam ki a szavakat, nem az nem lehet, hogy amit eddig olyan ügyesen takartam most hirtelen felfedem.

- És édesanyád szellemi állapota, azóta megromlott. Igaz?

Nem volt már erőm beszélni egy egyszerű mozdulattal bólintottam. Még mindig hihetetlen volt, hogy ilyen egyszerűen rábólintok a dolgomra, mintha nem is én tettem volna, engemet meg hátraszorítottak a fejem egy hátsó zugába.

- Beszéltem már a gyámhatósággal… - a szavakat lassan ejtette ki, várta a reakciómat. – Azt mondták még nem tudnak neked ideiglenes családot biztosítani és addig az otthonban fogsz laki. Rendben?

Nem, nincs rendben! Semmi sincs rendben! Hagyjon békén, szálljon le rólam, tudok magamról gondoskodni, törődjön a saját dolgával! Üvöltöttem volna szembe az igazgatónővel szembe, de csak erősen markoltam a szék karfáját és bólintottam, ahhoz az egyszerű mozdulathoz annyi erőre volt szükségem. Nem volt értelme ellenkezni.

A házunkat emberkék lepték el, akik elvitték anyut. Visított, rángatózott és magán kívül üvöltött. Nem akart elmenni, ahogy én sem. Nem akarta, hogy kirángassák abból a ködös világból, amibe már teljesen belemélyedt. Rehabilitációs központba vitték, az emberkék megnyugtattak, hogy jó helyen lesz, vigyáznak az anyukámra és meggyógyítják. Megint bólintottam.

Ott maradtam a lépcsőn és miután mindenki elment leborultam és zokogtam. Mennyi fájdalmat bír el a szív, amíg megszűnik dobogni? Hirtelen felkeltem és berontottam a konyhába, hátracsaptam az ajtót. Kezem közé fogtam a tányérokat és tiszta erőből földhöz vágtam. Hangosan csörömpöltek, úgy törtek szét- Ennyi nem volt elég, itt még nem tudtam megállni, az összes porcelán csészét összetörtem, még azt is, amit a nagyi hagyott itt. Azt hiszem, ezeket a tetteket nevezik őrjöngésnek. A kezemet összevágták a szilánkok, fájt… Fájdalom, utáltam érezni, hogy még élek. Semmi nem tudott megállítani. Felrúgtam a szőnyegeket és letépkedtem a függönyöket, dühöngtem… magamon kívül őrjöngtem.

Lassan megnyugodtam, a kezem még mindig véres volt. Még aznap jött egy idősebb nő, aki megkért, hogy pakoljam össze a cuccaimat, amit magammal akarok vinni. Próbált kedves lenni, de láttam a döbbenetét, amint a kezemre nézett. Egy nagy utazótáskába bepakoltam a könyveimet és a ruháimat, a rajzfelszerelésemet, egy fotóalbumot. Még anyu ruhái közül is elvittem párat.

Én zártam be az ajtót, a kulcs nálam maradhatott. Az autóút hosszú volt. Csodálkoztam, hogy el tudtam aludni.

Ott álltam az árvaház ajtajában egy nagy utazótáskával, amiben benne volt minden emlékem, amit a múltamból vihettem. De a nehezebb emlékeket a lelkemen cipeltem.