Nyolcadik személy

Mielőtt elkezdeném mesélni, hogy mi is történt ezután, mesélek egy délutáni sétámról.

Utáltam a városnak ezt a felét, a ridegséget, ami körülvette. Hallottad, hogy a szél hol suhant el, néha megmozgatta az eldobált szemetet és ettől olyan érzésed lett, hogy valaki figyel. A némaság üvöltözött, megrémisztve az arra járót. Most mégis ott sétáltam, átgázolva a kerítéseken, az elburjánzott gyomokon, szinte hihetetlennek tűnt, hogy pár kiló méterrel odébb szállodák, vendéglők sorakoznak.

A hosszú őszi kabátom volt rajtam, a kezemet mélyen elrejtettem a zsebében. Vacogtam a hely magányosságától, legszívesebben elrohantam volna, de mégis határozottan lépkedtem, szinte már rohantam a vasút felé, ami már évek óta nem működött.

A sínekre óvatosan fellépkedtem, majd egyensúlyozni kezdtem rajtuk. Úgy éreztem hülye vagyok, majd keserűen szembenevettem a világgal, megpróbáltam elijeszteni a fájdalmat, de mégis ott maradt. Hirtelen megcsúsztam a vizes sínen, majd leestem, a bokámat bevertem, mérgesen szisszentem fel. Amikor körülnéztem a hely még félelmetesebb volt. Majd óvatosan kifeküdtem a síneken. Magam köré képzeltem a vonat suhanó hangját, a dudát…

Beteges mániám volt, hogy a halálomon ábrándoztam, különböző eseteket találtam ki, hogy milyen módon halok meg, és még élveztem is. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen komollyá válik az egész… De… Lehet, hogy ez is csak egy őrült ötletem… Vagykitudja.

Szőke hercegem, igen, itt térsz vissza, és tudom, hogy tudod, hogy miért, de hadd tudja meg más is.

Egyik irodalom órára fogalmazásokat kellett írni, majd a tanárnő kiosztotta nekünk valaki másnak a füzetét, hogy mondjunk véleményt róla, én a tiédet kaptam meg szőke herceg, a történeted tíz sorból állt, nem volt sok, amit véleménynek írhattam. Így amíg vártam elkezdtem lapozgatni a füzetedet, ronda kézírásod volt. De nem ez számít, a füzeted hátsó borítójában fényképeket találtam. Azoknak a fényképeknek a másolatát, amit valaki az igazgatónőhöz jutatott, rólam és a tornatanárról. Nem tudtam elhinni, hogy te árultál volna be, kifogásokat találtam magamnak, hogy miképp kerültek hozzád a fényképek.

De a kíváncsiságom nagyobb volt, tudni akartam, hogy mi az igazság, óra végén odamentem hozzád, ­-- bár még soha nem beszéltem veled a visszatérésed után –az asztalodra csaptam a fényképeket, amik olyan nagy sebet téptek fel bennem.

- Ez mi? – a hangom nyugodt volt, belül már tudtam, hogy mi az igazság, hogy elárultál, de a szívem próbált téged menteni, nem tudta volna elviselni, hogy te vagy az, aki mindent tönkretett, ez volt az egyetlen ok, amiért odamentem hozzád, legyőzve félelmeimet.

Hosszasan nézted a képeket, mindegyiket szemügyre vetted, sejtettem, hogy szeretnéd letagadni, de fényképeknek nagyobb súlya volt. Egy sóhaj után, belekezdtél az igazságba.

- A barátnőmet is az a tanár tanította, és nem szerette. Állandóan basztatta, belekötött. Láttam, hogy van valami a tornatanár és közted, többször is láttalak titeket kézen fogva sétálni. Szóval… egyik este, a fényképezőgépemmel követtelek titeket, képeket készítettem, amiket majd eljutattam az igazgatónőhöz. De neked nem lett semmi bajod, de… azért sajnálom – a sajnálom szóval próbáltál kiengesztelni. Egy sunyi, hernyó alak vagy.

- Oh… te seggfej-elöntött a düh és az irántad érzett utálat majd mielőtt parancsolhattam volna az érzéseimnek egy pofont húztam le neked. Én is meglepődtem, hogy képes voltam ilyet tenni. Veszélyes, ha valakit egyszerre utálsz és szeretsz.

Képek villantak fel előttem, a szőke kisfiú, akivel olyan sokat játszottam gyermekkoromban, egy másik képen te, amint évek múlva ott látlak az osztályunkba, a szőke hercegem aki a barátnőjével sétál, és most az, aki követett, és aki elárult, hirtelen úgy éreztem, hogy nem te vagy az elveszett szőke hercegem, csak a nevetek és a külsőtök talált. Kérlek… kérlek… keresd meg azt a szőke kisfiút, akit annyira szerettem, és hozd vissza. Légy jó, ügyelj magadra, attól, hogy most utállak, még valahol fontos vagy nekem.