Sziasztok. Tudom, hogy nagyon rég nem frirsítettem, és a blogot már szinte senki nem is olvassa. Pontosabban senki sem. A történetet, amit nem felyeztem be, nem is fogom, valahogy nem tudom mit írjak folytatásnak. A "tizenhárom okom volt" be lett fejezve. Ha mégegy történetnek nekikezdek, akkor új blogot fogok nyítni, mert ez már megbukott. :)

   
A keze érintése hűvös és bársonyos volt. Finoman húzott maga után. Az épületek háta mögött volt egy elhagyatott park, két rozoga paddal. Leültem az egyikre, ő pedig velem szemben a másikra.  
Sokáig csak néztem lefele, kínos volt a csend, párszor felnéztem és elkaptam a pillantását, olyankor mindketten elmosolyogtunk. Csak mosolyogtunk, nem voltak szavak, csak apró mosolyok. Egyszer csak közelebb lépett és óvatosan felemelte a kezemet és a gyűrűmmel kezdett játszadozni, csavargatta az újamon.
Nem is tudom, hogy hány perc telt el, míg megszólalt.
- Rosie… - ő ejtette a legcsodásabban a nevem -  ne haragudj, hogy erre a ronda helyre hoztalak, csak tudod… én elég veszélyes vagyok…
Itt felnevettem. Seki melett nem éreztem magam annyira biztonságban, mint melette.
- Mi olyan vicces?  – közben ő is elmosolyodott és a tekintetét továbbra sem szakította el az enyémről.
- Te veszélyes vagy?
- Nagyon. – a  hangja, mintha gúnyolódott volna.
- Most félnem kéne?
- Rettegned.
-Nem félek. Tőled nem. – itt újra elvörösödtem.
Újra megfogta a kezemet és a szemembe nézett, álltam a pillantását. Néztem arcvonásait. Olyan tökéletes volt.
- Rosie… tetszesz nekem. Oh… a fenébe. Ez most úgy hangzott, mintha egy elsős kisfiú mondta volna. Ezt az estét nem így terveztem.
- Miért? – a hangomban egy halvány szomorúság hangzott. – Nekem tetszett.
-Ennek örülök… és… akkor lehet esélyem?
Újra elnevettem magam.
-Talán… - egy sunyi kis mosollyal néztem fel rá.
-Akkor ezt igennek vettem.
Innen már a beszélgetés is könnyebben ment. Magáról nem árult el sok mindent,  de rólam kérdezősködött, mindent tudni akart.
A park bejáratánál újra szembeállt velem. A kezével a hajamat rendezgette, majd lehajolt és egy halvány puszit nyomott a szájam sarkára.


Kérlek irj véleményt, vagyhanem nem folytatom,mert ha nem olvassátok nincs amiért...

A lakás, amivel Clarrel osztoztunk, egy aprócska kuckó volt három szobával. A szüleink már régen meghaltak, egy autóbalesetben. Nem igazán emlékszem rajuk, és amire emlékszem, nem túl szép. Alchólisták voltak, és egy éjszaka autóval lezuhantak a szakadékba. Azóta Clare az anyukám, az apukám, a nagymamám és a keresztanyám. Nekem ő pont elég.  Szombat, fél kilenc:
Ismertem a Clinton Streetet, tizenöt percnyire lehetett innen. A környék nem igazán illett hozzám, mindenhol márkás üzletek és drága hotelek.
Nem tudtam, hogy mit vegyek fel. Végül beosontam a tesóm szobájába és szétnéztem a szekrényében. Ott már nagyobb volt a választék. Egy ideig csendben kutattam valami farmer után. Mikor észrevettem, hogy valaki halkan köhög a hátamnál. Azt hittem, hogy még egy darabig aludni fog és majd csendbe kiosonok.
- Hova készülsz? – a kérdés inkább unalmasnak hangzott, mint kíváncsinak.
Hallgattam, nem mertem elárulni, de nem is nagyon érdekelte. Sóhajtva előkeresett egy farmerszoknyát a szekrény hátából.
- Ez jobban illik, keress egy futót, s tökéletes.
Épp ki akartam surranni, amikor megszólított és utánam dobott egy vörös póló., mély kivágással.
- De ebből ki fognak esni a …
- Kuss legyen, s nincs mi kiessen.
Ez egy kicsit szarul esett, de örültem, hogy kaptam valami értelmes cuccot.
Tizenöt perc múlva ott álltam a tükör előtt Clare ruháiban, nagyokat sóhajtva. Valahogy esetlennek és bénának éreztem magam, nem illet rám a ruha. Jobban szerettem a kényelmes farmereket és az egyszerű pólókat.
A hajamat hagytam, hogy nedvesen a vállamra omoljon. Clare odaállt mögém és vizsgálgatta az összeállítást.
- Gyönyörű vagy. – Majd egy puszit adott a fejem búbjára.
    A gyomrom kavargott és úgy éreztem pillangók lepték el, amikor közeledtem az utcához.
 Mikor odaértem leültem egy diszes ,vörös padra. Vártam és vártam.Egyre idegesebb lettem. A gondolat ,hogy becsapott,hogy hazudott,nem is jön el...dühvel töltött el. Az órámra néztem, még csak 5 perce várok. Leakartam nyugtatni magam,gondoltam még ugysem jön.Kifeküdtem a padra ,az eget bámultam.
Végre helyreállt a légzésem. Fantáziálltam kettönkről, egy boldogabb jövőröl,valami szebbről.Elhitettem magammal,hogy minden rossz ellenére,ez még mindig egy szép világ.Elmerültem a fantáziálásban.
  Egyszercsak halk köhögést hallottam s egy barna szem az enyémeket kutatta:
-Megzavarok valamit?-kérdezte nevetve.A tökéletes fogsora megcsillant . Nem kaptam levegőt,hát tényleg itt van. Végigmérte a ruhám,a kócos hajam majd azt mondta:
-Gyönyörű vagy...
Csak nyökögtem és álltam,bámultam őt.Valahogy kinyögtem egy köszönömöt mikor újra megszólalt:
-Gyere,mutatnom kell valamit! -majd megfogta a kezem és magával húzott.

A fiú gondoltai

Nem igazán érdekelt az új iskola, csak egy hely volt, ahol rejtőzhettem. Nem volt gyomoridegem, nem izgultam, egyszerűen nem éreztem semmit.

Besétáltam a teremben, a kémia tanárnő után, pár másodpercig ott álltam, nem néztem emberek szemébe, viszont éreztem, ahogy a tekintetek rám szegeződnek és az emberek végigmérnek. Felnéztem, s ott volt… Világosbarna haja hosszú volt, majdnem a derekáig ért, világoskék szemeit kiemelték a sötét szempillái. Unalmasan bámult ki az ablakon. Valahol egy kis féltékenységet éreztem, hogy még csak felém sem nézett, mintha nem érdekeltem volna.

Ki ez a lány? Gondolkodás nélkül a mellette lévő üres székre ültem. Kíváncsivá tett, hogy ki ő, hogy ennyire megbabonáztak a kék szemei. Észrevettem, hogy zavartan kihúzódott a pad szélére, mintha tartott volna tőlem.

Egy rajzot csúsztatott a füzete alá, Spongyabob volt rajta, halványan elmosolyodtam.   Szóval egy Spongyabob rajongóval van dolgom :)

Egyre jobban vonzott, hogy megismerjem. De ő csak elrejtőzött hosszú haja mögé s óra végén, mielőtt megszólíthattam volna, elvörösödve elrohant. Vajon ő is érezte…?

A  lány gondolatai




Együtt volt biosz és irodalom óránk.  Nem értettem, hogy a gyomrom miért kavarok, mint elsőben a legelső napon, ő csak egy fiú… valamennyire jól kinéző fiú.

Nagy lélegzettel beléptem, ő már ott ült a mellettem lévő helyen, s a szeme egyenesen az enyémbe nézett, nem mertem állni a pillantását, csak lehajtottam a fejem, s hagytam, hogy a hajam eltakarjon.

- És mi érdekeset találtál az igazgatóiban? – a szívem össze-vissza kalimpált, az arcomat elöntötte a pír.

- Nem tudom miről beszélsz- nyögtem ki sértődötten.

- Oh dehogyisnem - a hangja gúnyos is volt, és akkor jöttem rá, hogy rajtam gúnyolódik. Lehajolt a táskájához és kivette a füzeteit, láttam, hogy annyiban hagyta, elvörösödött arcom elég bizonyíték volt.

A nap további részében nem szólt többet hozzám, és amikor éreztem, hogy felém közeledik elrejtőztem a hajam mögé.

Lassan teltek el az órák, mint minden nap, s az órák végét jelző csengő zörögve szólalt meg. Magányosan sétáltam hazafelé. A vasúti állomás melletti lerobbant tömbházakban laktunk, ahol a lakosok fele alkoholista vagy drogos volt, akiket a számlák elhanyagolása miatt lakoltattak ki. Többször is megesett, hogy éjszakánként rendőrök lepték el a tömbházat, családon belüli verekedések miatt. A városnak ez volt a legrosszabb negyede.

Egy ideig lehajtott fejjel sétáltam és amikor felnéztem, ijedten vettem észre, hogy egy ismerős alak áll a túloldalon. Ő volt az, éreztem, hogy figyel.

Sietni kezdtem, megszaporáztam lépteimet és szinte már menekülve rohantam be a tömbházba, kettesével szedve a lépcsőfokokat.

A tesómmal laktunk együtt, aki húsz éves volt. A szüleink évekkel ezelőtt haltak meg egy balesetben. Clare egy kinyúlt pólóban mászkált, amiből már kilátszott hét hónapos pocakja. Gótikus vörösre festett haja, kócosan állt. De ő így volt gyönyörű.     

A délutánt csendben ültük végig, mindketten mélységesen hallgattunk. Nekem Daniel járt a fejemben, és újra elvörösödtem, hogy tudta, az igazgatóiban kutattam, vajon azt is tudja, hogy utána? És mit keresett, a vasút közelében? Mindenhol csak kérdések, sehol semmi válasz.  

Este elmentem bórvizet és kenyeret venni. Már sötét volt, amikor a boltból igyekeztem vissza. Valaki megragadta a csuklómat, és egy fa mögé rángatott. Fel akartam visítani, de az illető megakadályozta, a kezét a szájamra tapasztotta.

-Cssss, ne visíts, csak én vagyok az. – Ő volt, sötét volt, nem láthattam, de az arcvonásaiból felismertem. Egy papír fecnit csúsztatott a kezembe, majd eltűnt a sötétben.

Miután beiszkoltam a tömbházban remegő kezemmel nyitottam ki az összetűrt levelet.

Clinton Streen 16.

Egyedül gyere és ne feltűnően, holnap, este kilenc.

És miből gondolta, hogy el is fogok menni? De… igaza volt.

Sziasztok, nemrég indult egy különleges blog, a történet cselekménye megragadott, ha gondoljátok nézzetek be. :)

http://dreamworlds-wiw.blogspot.com/