A fiú gondoltai

Nem igazán érdekelt az új iskola, csak egy hely volt, ahol rejtőzhettem. Nem volt gyomoridegem, nem izgultam, egyszerűen nem éreztem semmit.

Besétáltam a teremben, a kémia tanárnő után, pár másodpercig ott álltam, nem néztem emberek szemébe, viszont éreztem, ahogy a tekintetek rám szegeződnek és az emberek végigmérnek. Felnéztem, s ott volt… Világosbarna haja hosszú volt, majdnem a derekáig ért, világoskék szemeit kiemelték a sötét szempillái. Unalmasan bámult ki az ablakon. Valahol egy kis féltékenységet éreztem, hogy még csak felém sem nézett, mintha nem érdekeltem volna.

Ki ez a lány? Gondolkodás nélkül a mellette lévő üres székre ültem. Kíváncsivá tett, hogy ki ő, hogy ennyire megbabonáztak a kék szemei. Észrevettem, hogy zavartan kihúzódott a pad szélére, mintha tartott volna tőlem.

Egy rajzot csúsztatott a füzete alá, Spongyabob volt rajta, halványan elmosolyodtam.   Szóval egy Spongyabob rajongóval van dolgom :)

Egyre jobban vonzott, hogy megismerjem. De ő csak elrejtőzött hosszú haja mögé s óra végén, mielőtt megszólíthattam volna, elvörösödve elrohant. Vajon ő is érezte…?

A  lány gondolatai




Együtt volt biosz és irodalom óránk.  Nem értettem, hogy a gyomrom miért kavarok, mint elsőben a legelső napon, ő csak egy fiú… valamennyire jól kinéző fiú.

Nagy lélegzettel beléptem, ő már ott ült a mellettem lévő helyen, s a szeme egyenesen az enyémbe nézett, nem mertem állni a pillantását, csak lehajtottam a fejem, s hagytam, hogy a hajam eltakarjon.

- És mi érdekeset találtál az igazgatóiban? – a szívem össze-vissza kalimpált, az arcomat elöntötte a pír.

- Nem tudom miről beszélsz- nyögtem ki sértődötten.

- Oh dehogyisnem - a hangja gúnyos is volt, és akkor jöttem rá, hogy rajtam gúnyolódik. Lehajolt a táskájához és kivette a füzeteit, láttam, hogy annyiban hagyta, elvörösödött arcom elég bizonyíték volt.

A nap további részében nem szólt többet hozzám, és amikor éreztem, hogy felém közeledik elrejtőztem a hajam mögé.

Lassan teltek el az órák, mint minden nap, s az órák végét jelző csengő zörögve szólalt meg. Magányosan sétáltam hazafelé. A vasúti állomás melletti lerobbant tömbházakban laktunk, ahol a lakosok fele alkoholista vagy drogos volt, akiket a számlák elhanyagolása miatt lakoltattak ki. Többször is megesett, hogy éjszakánként rendőrök lepték el a tömbházat, családon belüli verekedések miatt. A városnak ez volt a legrosszabb negyede.

Egy ideig lehajtott fejjel sétáltam és amikor felnéztem, ijedten vettem észre, hogy egy ismerős alak áll a túloldalon. Ő volt az, éreztem, hogy figyel.

Sietni kezdtem, megszaporáztam lépteimet és szinte már menekülve rohantam be a tömbházba, kettesével szedve a lépcsőfokokat.

A tesómmal laktunk együtt, aki húsz éves volt. A szüleink évekkel ezelőtt haltak meg egy balesetben. Clare egy kinyúlt pólóban mászkált, amiből már kilátszott hét hónapos pocakja. Gótikus vörösre festett haja, kócosan állt. De ő így volt gyönyörű.     

A délutánt csendben ültük végig, mindketten mélységesen hallgattunk. Nekem Daniel járt a fejemben, és újra elvörösödtem, hogy tudta, az igazgatóiban kutattam, vajon azt is tudja, hogy utána? És mit keresett, a vasút közelében? Mindenhol csak kérdések, sehol semmi válasz.  

Este elmentem bórvizet és kenyeret venni. Már sötét volt, amikor a boltból igyekeztem vissza. Valaki megragadta a csuklómat, és egy fa mögé rángatott. Fel akartam visítani, de az illető megakadályozta, a kezét a szájamra tapasztotta.

-Cssss, ne visíts, csak én vagyok az. – Ő volt, sötét volt, nem láthattam, de az arcvonásaiból felismertem. Egy papír fecnit csúsztatott a kezembe, majd eltűnt a sötétben.

Miután beiszkoltam a tömbházban remegő kezemmel nyitottam ki az összetűrt levelet.

Clinton Streen 16.

Egyedül gyere és ne feltűnően, holnap, este kilenc.

És miből gondolta, hogy el is fogok menni? De… igaza volt.