Hetedik személy-Harmadik rész

Az iskola szabályzatába tartozott, hogy a tanárnak nem lehet viszonya a diákjaival, így csak este mentünk sétálni, amikor csak kevesen láttak. Nekem így is megfelelt.

Ez a történet olyan boldognak indult, de ha minden szép lett volna, most nem írnám ezt. Kedves Leonárdó (valójában nem ez az igazi neved, csak így neveztelek el) most elmesélem a legszebb történetet, ami velünk történt.

 Késő éjszakáig sétáltunk a városban, beszélgettünk, neked minden el mertem mondani, benned bíztam eddig a legjobban. Mindig is könnyen osztogattam a bizalmamat, elég volt egy kedves mosoly, egy gondoskodó pillantás és már a bizalmamba is férkőzhettél. Na de térjünk vissza, amint mondtam már éjszaka volt, amikor ott sétáltunk a parkban. Felültünk a hintára és hintáztunk, már az este tele volt varázslatokkal, úgy éreztem, hogy ez nem lehet a valóság.

Egy tömbházban béreltél szobát, és én azon kaptam magam, hogy ott vagyunk, nem gyújtottál villanyt, hadd tűnjön minden úgy, mint egy álom.

Úgy csókoltál, mint még addig soha, vágyakozással. Éreztem, hogy több kell belőled, hagytam, hogy levedd a pólóm, és lehámozd rólam a farmerem. A melltartómat rajtam hagytad, de kezeddel benyúltál alája, óvatosan simogattad mellemet.

Csókoltad a nyakamat, a vállamat, a mellkasomat. Minden olyan álomszerű volt, úgy éreztem, hogy ez nem a valóság, és ha már álom… legyen, a legszebb álmom.

Művészien csináltad, óvatosan, közelebb… egyre közelebb… több kellett belőled.

Reggel ott ébredtem a szobádban, és nem álom volt, de nem is bántam…

Emlékszel még erre? Lehet, hogy neked nem jelentett annyit, mind nekem, de azért ugye emlékszel?

Pár nap múlva az igazgatóságra hívattak, valaki elárult minket az igazgatónőnek, fényképek is voltak, amint este besétálok a lakásodba, és reggel, amint kijövök, képek, amikor egymást ölelve sétálunk a városba.

Ott voltál te is, de nem mertem rád nézni, éreztem a feszültséget, ami belőled áradt. A munkahelyed forgott kockán. Tagadtál mindent, azt mondtad, hogy csak megsajnáltál, mert az apám lelépett, az anyám meg idegbeteg, azt mondtad, hogy én zaklattalak, és te nem akartál megbántani. Halkan sírva fakadtam a szavaidat hallva. Nem hittem el, hogy képes vagy elárulni. De megtetted. Hiába volt minden magyarázat, hazugság, hiába árultál el, a képek hihetőbbek voltak és kirúgtak téged.

Még csak el sem búcsúztál. Másnap már nem találtalak a lakásodon és nem hagytad hátra, hogy milyen címen kereshetlek, két hét múlva, egy levél érkezett, feladó nem volt rá írva, nem akartad elárulni, hogy hol vagy.

Kedves Lourdes!

Sajnálom, hogy így kellett elválnunk, néha még gondolok rád és hiányzol, csodálatos lány vagy és amiket mondtam, most is úgy gondolom. Próbálj meg elfelejteni, én is azt teszem. Előtted az élet, és talán később még találkozunk.     L

Vajon eltudnálak felejteni? Fel tudnék úgy kelni reggel, hogy nem te vagy az első gondolatom? Félek a felejtéstől, a gondolattól, hogy ne legyél nekem..  

  Ezzel a levéllel végződött a történetünk, egyszer azt súgtad a fülembe, hogy ha Rómeó és Júlia újraszületett, akkor azok csak mi lehetünk. Akkor most miért fogod a bőröndjeidet és miért költözöl ki az életemből, kitépve mellkasomból a dobogó valamit?!

Amikor az igazgatónő előtt próbáltad menteni magad, elárultál pár dolgot az igazgató nőnek, ami nem hagyta őt nyugodni, de ez már a következő személy tartalma.

Hiányzol…

(: Írd meg a chetbe a véleményed, ha tetszett. Vagy ha nem. :)