Hatodik személy

Destiny:)

  Anyunak a szüleit nem ismertem, ő sem beszélt róluk, nem tudtam hol élnek, hol lakhatnak. Apunak volt egy élő anyja, az apja évekkel ezelőtt halt meg. Egyetlen nagymamám volt, akit nem szerettem, gonosz volt, elítélte az embereket, kinézetük és öltözködésük alapján, nem is érdekelte, hogy bennebb, a szívébe is belenézzen.

Úgy gondoltam nincsenek nagyszüleim, akikre számíthatnék. De egyik nap a nagymamám állított be, azt mondta, hogy rég nem jártunk nála, így eljött megnézni, hogy mit csinál a fia. Kérdő arcot vágott, amikor azt válaszoltam, hogy mi sem tudjuk…

Nem akart elmenni, addig, amíg el nem meséltem, hogy mi történt, addig kérdezősködött, amíg szinte magamtól meséltem el az egész történetet, zokogva fejeztem be az utolsó mondatot. A nagymama ölelve szorított magához a prémes télikabátjára, tea és sülti illata volt, olyan nagymamás volt az egész illat. Vígasztalt. Ez volt az utolsó dolog, amit a nagyitól vártam.

- Ne sírj, kislányom, cssss… nincs semmi baj- mindketten tudtuk, hogy milyen nagy is a baj, de mégis jól esett, hogy ezt mondta, anyu jutott róla eszembe, amikor kicsi voltam ő is azt mondta, hogy nincs semmi baj, amikor elestem és lehorzsoltam a térdem. Anyura gondolva még több könny hullott a szememből. Most, hogy valakinek elmeséltem a történteket, rájöttem, hogy miken mentem keresztül.

Attól a naptól kezdve, hogy a nagyi betett a lábat a házunkba, csak ritkán tette ki. Elhatározta, hogy segíteni fog, azt mondta, hogy mindig is akart egy kislányt, és amúgy is magányos volt a lakásában, egyedül. Én meg nem bántam a segítséget, de az elején kételkedtem a nagyi lelkesedésében hisz mindig olyan ridegnek és érzéketlennek láttam, hát… ezek szerint úgy néz ki, félreismertem.

Élelmiszer kerül a hűtőbe és hónapok után volt egy rendes ebédünk, levessel másodikkal és desszerttel. Ettem és ettem és ettem, mint egy hibernálni készülő maci, raktározni akartam a rossznapokra.

Anyu semmit nem változott, makacsul játszotta a süket-néma szerepét, de a nagyi kegyetlen volt és rávette, hogy megfürödjön, és amíg anyu a fürdőben szépült, kitakarította a szobáját, anyu dühös volt, nem szerette, ha a dolgai között kutatnak, magára zárta az ajtót és estig elő sem jött.

Örültem, hogy a nagyi ott volt velünk, amikor hazamentem étel várt és a lakás szép tiszta volt. Nem értettem, hogy hirtelen hogy érdemeltem ki a sorstól ennyi jót. De, mindez nem tartott sokáig.  

Fél évig volt ott a nagyi, fél év volt az összes boldogságom. Egy nap, hirtelen megbetegedett és többet nem kelt ki az ágyból, azt mondtak, hogy szívinfarktus volt és szép halála volt, álmában távozott el tőlünk. Nem értettem, hogy miért ilyen kegyetlen velem az élet? Elvett mindenkit, akit szerettem, a szőke hercegem már nem emlékezett rám, anyu, aki már nem volt normális anya, Rachel, a legjobb barátnőm otthagyott, talán nem is volt a barátnőm, csak egy ember voltam, akit ki kellett használjon, és most a nagyi, elvették tőlem őt is, az egyetlent, aki még törődött is velem.

Szép temetés volt, olyan nyári, július 6-án a nap nem sütött olyan forrón a reggeli órákban, meleg szél lengette a nagyi sírján heverő virágok szirmait. Nem voltak ott sokan, pár barátnője, régi munkatársai, szomszédok és én.         

Hiányzol nagyi, sajnálom, hogy az elején félreismertelek, azt mondtam rólad, hogy nem nézel az emberek külseje mögé, pedig itt én voltam az, aki elhamarkodott véleményt mondott rólad. Erősnek mutattad magad, nem szeretted, ha az emberek észreveszik gyenge pontjaidat. De rideg arcvonásaid mögött egy szerető nagymama-szív rejtőzött. Köszönöm azt a sok finom ételt, amivel az utolsó félévedben ajándékoztál meg, utolsó energiáidat nekem szántad, köszönöm a szerető mosolyt, amikor akkor jelent meg az arcodon, mikor hazaértem a suliból, köszönöm törődésed, olyan rég nem éreztem, hogy bárki is foglalkozzon velem. A francba nagyi, hiányzol, fura dolog hazamenni úgy, hogy nem vár senki, nincs étel az asztalon és nincs senki, aki csilingelő hangon “kislányomnak” szólítana, a falak mintha még vízhangoznák a nevedet és a kacagásod csengését, érzem még a parfümöd orgona illatát és ott vannak a konyhában a különleges teafüveid, amiket az első találkozásunkkor éreztem rajtad, hiányzik minden, ami te voltál nagyi.

Gondolom, a soraimat nem olvasod, de talán látsz odafentről, látod, mennyire hiányollak…  


(az a depis a kepen, na az is en vagyok)