Negyedik személy

Új oldal, új lap, új személy, és itt a másik történet.

Minden problémámmal magamra maradtam, nem volt senki, akinek beszélhettem volna róla, egy barát, akinek elmondhattam volna, vagy talán az anyukám…

Évekkel ezelőtt volt egy kedves anyukám, aki minden vasárnap sütit sütött és megkérdezte hogy hogy vagyok, masnikat kötött a hajamba és szoknyákat vart. És most… van egy másik anyukám. Kérlek ne csukd össze a lapokat, halgass végig  és ne sírj… kérlek…

Miután apu úgy döntött, hogy kilép az életünkből (bár ezt soha nem említette, csak éreztük), már nem volt a régi anyukám. Nem beszéltél hozzám, nem kérdezted meg soha: hogy vagyok, sem azt, hogy milyenvolt  a suliban.

Azzal a pár szóval, hogy “migrénem van” felmásztál a szobádba és elaludtál, volt hogy délután háromtól, másnap reggelig elő sem jöttél. Nem mertem benyitni, féltem, hogy mi várna ott, ugyanabban a pizsama felsőben és az eltaposott papucsodban járkáltál, nem fürödtél, és ahol csak tudtad elhúztad a sötétítőket, nem jártál be dolgozni, még volt a fizetésedből és az apuéból is. Keveset ettél és lefogytál, csipegettél egy szelet kenyérből és néha elrágcsáltál egy almát. Nem mentél bevásárolni, sőt… egyáltalán nem mentél ki a házból. Mindez rám maradt. Néha azt hittem, hogy jobban szeretted volna, ha nem vagyok neked. Egyedül akartál lenni és dagonyázni az önsajnálatodban.

Mindez így ment hetekig. Egyik reggel azonban nem jöttél ki a vackodból, aggódva, de elmentem a suliba, nem tudtam figyelni, így a harmadik óra után hazamentem. Lábujjhegyen felsétáltam a szobádba, dobogó szívvel lenyomtam a kilincset és hátracsaptam az ajtót. Először csak álltam az ajtóban befele kukucskálva. A földön borosüvegek és kinyitott fényképalbumok hevertek, fényképek apuról, rólad, és rólam is.

A takaró beterítette az egész tested, arcodat a párnákba fúrtad.

-Anya… anya… hallasz? – nem érkezett válasz, óvatosan leemeltem a paplant, féltem… Megfogtam a csuklódat és a pulzusodat kerestem. Mikor nem éreztem semmit, felvisítottam és sírva fakadtam. Lerohantam a lépcsőn és tárcsáztam a mentőket, eldadogtam azt utcánk nevét és a problémámat, a mentősök azt mondták, hogy azonnal jönnek, mégis remegve vártam. Nem mertem visszamenni a szobádba.

Tízperc múlva piros ruhás emberkék lepték be a lakást, és piros ruhás emberkék ráemelték anyut egy hordágyra. Azt mondták, hogy nem halt meg, csak túl sok nyugtatót szedett be és ezért nem halotta mikor szólítgattam.

-Pár napig egyedül kell lenned, van aki vigyázzon rád?

-Persze, az apukám este hazaér. – szemrebbenés nélkül hazudtam a mentős szemébe, aki elhitte.

Mikor mindenki elment, magamra maradtam az üres házban, nagynak, hatalmasnak és félelmetes tűnt, hogy így egyedül voltam. Rettegtem, hogy valaki talán előugrik a sarokból egy késsel. Rettegtem az éjszakától és attól, hogy apu nehogy most jöjjön haza. Bezártam az ajtót, de mindig nem éreztem magam biztonságnak. Odatoltam a konyhából a szekrényt és rápakoltam még székeket. Megkerestem a kamrában a szobám kulcsát, ételt vittem fel és bezárkóztam, de egyszer mikor kimentem vécére, benéztem a szobádba anyu. Ott voltak a nyugtatók a földön és az ágyad fölötti képrámában egy fénykép beillesztve. Hárman voltunk rajta, te, apu és én. Egy kívülálló boldog családnak látott volna a fényképen. Ott talán azok is voltunk, anya apa és egy kicsi gyermek, sugárzó tekintettel mosolyogtam a kamerába, mintha nem is én lennék, apunak meg nem volt szakálla és bajusza, átölelte anyu derekát aki szerelmesen tekintett rá, a fényképen mind boldogok voltunk. Először magammal akartam vinni a fényképet a szobámba, de rájöttem, hogy az az anyu fényképe, visszaillesztettem a keretbe és otthagytam a rendetlen szobát…

Másnap nem mentem suliba, anyu hangját utánozva felhívtam az oszit, és közöltem, hogy beteg vagyok. Kitakarítottam a szobádat, még az ablakokat is megpucoltam. Hiányoztál anyu, három nap múlva, mikor hazajöttél, még rosszabbul voltál, a szemed fénytelen volt és a semmibe meredt, nem szóltál hozzám, és ha kérdeztem nem válaszoltál, ugyanúgy elrejtőztél a szobádba.

Már te sem voltál anyu, már nem volt senkim.