Második személy

  Teltek a napjaim, mindegyik ugyanolyan egyhangúan. Felkeltem reggel, bár nem tudtam, hogy hétfő van-e vagy péntek, nem tudtam hányadika van. Elvánszorogtam a suliba, ott csak az volt az egyetlen jó dolog, hogy leshettem őt. Még ha közben a barátnőjét is csókolta. Elképzeltem milyen lehet annak a lánynak a helyében lenni. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha meghalnék, ha többet nem lennék, ha csak fognám magam és kiugranék az ablakon. Most már nem a lúzer kislány voltam, hanem a lúzer kislány, akinek a szívét is összetörték. Azt hittem, hogy erről csak én tudok, más nem látja, hogy szenvedek, tévedtem…

Szóval kedves második személy, remélem sejted, hogy ez rólad szól, te voltál az a lány, aki kimondta azt, amit még magamnak sem nagyon ismertem be.

Az egyik szünetbe bementem a WCre, mikor kijöttem ott álldogáltál, kezedben a szempilla spiráloddal. Nem néztem rád, de éreztem a fél üveg kölnit rajtad, láttam az árnyékodat és hallottam a szuszogásod, a levegő feszült volt, tudtam, hogy hamarosan a fejemhez vágsz valamit.

-Látom visszajött a kis játszótársad, tudod, az a szőke – a lélegzetemet is visszafogtam, persze, hogy tudtam kire gondoltál. – Mostanában nem látlak titeket együtt, mint régen, csaknem… megfeledkezett rólad? – a tükörből fürkészted a tekintetemet, vártad, a reakciómat. Elégedettnek tűntél. Elérted a célodat, így már határozottan kisétáltál a fürdőből, magamra hagyva, engem és magányt.

Valójában te is gyenge voltál, de mások szenvedéséből merítettél erőt, és itt én voltam az áldozat.

Azt hittem, ha már szenvedek, azt mások nem látják, mivel soha a társadalom peremén egyensúlyoztam. De te, kedves vörös hajú lány,tudtad, hogy mit érzek, nem mertem már őt kukkolni, tudtam, hogy árgus szemekkel figyelsz, hogy majd lecsaphass és erőt meríthess szenvedésem forrásából.    

Kaptam a sulinkban egy WC fülkét ahonnan tökéletes kilátás nyílik az udvarra, onnan néztelek, minden szünetben ott kuksoltam, néha meglógtam egy egy órát, amire nem volt kedvem bemenni, akkor a WCben ültem, mint egy száműzött börtöncellája. Felkönyököltem az ablakpárkányra, bámultam a messzeségbe, néztem a magarakat, hogy milyen szabadok.

Kedves második személy, te még több ihletet adtál a halálom fantáziálgatásához…