Első személy

A legelső személyt… már a homokozóból ismerem… bár nem vagyok benne biztos, hogy te minderre emlékszel. Szőke kisfiú, nagy kék szemekkel, piros orcával. Akivel órákig tartó beszélgetéseket folytattam négy évesen a világ dolgairól, felnőtteknek képzeltük magunkat, te voltál az akivel mamás-papást játszottam. Már akkor jóképűnek tartottalak, volt valami megborzongató hatalmas kék szemeidben.

Mindketten a játszótér melletti tömbházakban laktunk. Naphosszakat töltöttünk a játszótéren, amit akkor olyan hatalmasnak tartottunk, most nem nagyobb pár lépésnél.

Akkor még nem tudtam, hogy mi az a szerelem, de valahogy mégis éreztem, hogy mást érzek irántad, mint a többi fiúhoz.

Az egész boldogságom nem tartott többet egy-két évnél. Egy őszi délutánon, egyedül álltam a homokozó közepén, kezemben a homokozó felszerelésemmel. Vártalak. Órákig csak ültem ott. A többi gyerekkel soha nem barátkoztam, mert minden időmet rád áldozta. Ültem magányosan a homokozó szélén, éreztem, hogy a többi gyerek néha rám néz, és gonoszan összesúgnak a hátam mögött. Tulajdonképpen nem érdekelt, mert ott voltál nekem te… ezzel vigasztaltam magam.

Sötétedett, de még mindig ott ültem, arra gondoltam, hogy talán beteg vagy… aggódtam, hogy mi történhetett… mikor harmadik nap sem jöttél, megkérdeztem anyut…

Először nem mondott semmit, majd közölte velem, hogy elköltöztetek… messze…  Apád új munkát kapott, az ország túlsó felén, és ti minnél hamarabb odaköltöztetek.

Visítottam, sikoltoztam, csapkodtam és zokogtam, anyu vígasztalt, hogy semmi baj, el fogom felejteni, csak egy fiú, majd jön a többi… de anyu semmit nem értett ebből. Nekem ő nem EGY fiú volt, hanem A fiú, akivel elképzeltem az életemet.

Többet nem jártam a játszótérre, egész délután otthon ültem.

Teltek az évek, iskolás lettem… pont olyan különc voltam, mint addig. Szünetben egyedül, magányosan. Nem gondoltam rád, bár továbbra sem felejtettelek el, csak az emlékeid már porosan ültek a fejemben. Először haragudtam rád, hogy még csak el sem búcsúztál. Aztán lassacskán megértettem és beletörődtem.

Nincs jó memóriám, arra napra mégis tökéletesen emlékszem. Szeptember 4… a sulikezdés után pár nappal jött egy új osztálytársunk, először azt hittem, hogy valami külföldi, akinek fura az akcentusa, és holnaptól majd velem együtt fogják piszkálni. Fel sem néztem, tovább rajzolgattam a padra. Be kellett mutatkozzál, a hangod csengése felemelte a fejemet. 

  Te álltál előttem, bár nem ugyanaz a kisfiú, aki űrhajós akart lenni. A mosolyod ugyanaz volt, a gödröcske megjelent arcod két felén, szőke, borzolt hajad, ugyanolyan szőke. Amikor belenéztem a szemedbe, ugyanaz a borzongás fogott el, mint évekkel azelőtt. Percekig azt hittem, hogy álmodok, pedig már olyan rég nem álmodtam veled… amikor meggyőződtem, hogy te vagy az, egy aprócska mosoly futott végig az arcomon. Fekete farmer és kék póló volt rajtad. Hát visszajöttél… szőke hercegem visszatért, csak épp a fehér lovát valahol elhagyta…

  Az első padba ültél, már alig vártam a szünetet, hogy belszélhessünk, annyi mindent be kell még pótolnunk. Rengeteg kérdést akartam feltenni, de valahogy egy sem jutott eszembe.

Óra végén a tanár szól, hogy beszélni szeretne velem, pár percig bent tartott, a jegyeimről filozva, őszintén semmire nem emlékszem, az ablakon bámultam ki, téged kerestelek a tömegbe. Amikor a tanár végre békén hagyott, menekülve rohantam ki az ajtón, végigpásztáztam az udvart, végül egy padnál találtalak meg, csakhogy nem egyedül voltál, lányok tömege vett kölrül, halványan elmosolyodtam. Csak rám van szükséged, gondoltam ostobán, csak most látom be, hogy milyen ostoba is voltam….

Eltelt az első nap, a lányok úgy kísértek mint az árnyékod, sőt… még az árnyékodnak sem hagytak helyet… minden szünetben én is ott voltam, a tömeg végén, vártam, hogy kék szemed az enyémbe nézzen, hogy felismerjél, talán már kerestél is… csak nem találtál… reménykedtem akkor oly bután…

Nem baj, nyugtattam magam, majd suli útán mindent megbeszélünk, hogy hol voltál, mit csináltál, mint régen. Hiú álmokkba ringattam magam, talán már akor tudtam, hogy ebből nem lesz semmi. Jobb ha minnél hamarabb leírom. Elfelejtettél. Lehet, hogy az a pár év alatt sok emberrel találkoztál, és sok barátot szereztél, de azért reméltem, hogy emlékszel még rám. Egy hülye kislányra, akinek te voltál az egyetlen barátja.

Rám sem néztél, pont úgy kezeltél, mint a többi nagymenő, figyelmen kívül hagytad a lúzer kiscsajt a sarokban. Ha mások csinálták, nem bántott, de ha te… most, hogy visszajöttél, rájöttem, hogy mennyire hiányoztál, de te még a nevemet sem tudtad.

Már nem a mellettünk levő tömbházban laktatok, elköltöztetek, a külvárosba, egy nagy házat építettetek. Minden nap arrafele sétáltam, sétáltam a keskeny utcán, ahol egyszerre egy ember férhetett el. Kutatva néztem, körül az emberek között, kerestem egy szőke hajú fiút.

Minél több idő telt el, annál inkább rájöttem, hogy milyen hülye vagyok és hogy mennyire szeretlek.  

Figyeltelek szünetben és lestem a mosolyodat, elméláztam azon, hogy milyen lehet a karjaidban heverészni. Álmodoztam…

Fájdalmat okoztál, mégis tűrtem, nem sírtam, az elején még reménykedtem, hogy az emlékeid visszatérnek. De egy délután egy gyönyörű lánynak fogtad a kezét, álltam ott, talán még a számat is eltátottam. Fura volt nézni, hogy valakit átölelsz és megcsókolsz, nem tudtad, hogy mit érzek, hogy sokkal jobban szeretlek, mint az a lány… de nem is számított, egyedül az számított, hogy te mennyire szereted azt a lányt. Akkor sírtam először miattad, azután, hogy 5 éves koromban elköltöztél. A sötét éjszakában szipogtam és haraptam a párnámat, nehogy hangosan is felzokogjak….

Szóval kedves első személy, köszönöm, hogy megmutattad, hogy milyen az, amikor valakit olyan nagyon, tiszta szívből szeretek. De nem menny messzire, mert még fel fogsz bukkanni egy részben.

Köszönöm és sajnálom….

     

 Kérlek mond el a véleményed a chat-en. Igy tudni fogjuk,hogy van a történetre érdeklödő és minnél elöbb folytassuk.-Destiny♥